írta: Pócsné Berkesi Zsuzsanna gimnáziumi tanár
Tudjátok, miért lettem tanár? Hogy osztálykirándulást szervezhessek. Ez számomra minden tanév fénypontja. A júniusi kirándulást már szerencsére február tájékán el kell kezdeni szervezni, így több hónapra meghosszabbíthatom a kirándulás okozta eufóriát.
Rengeteg tennivaló van, az ember ingyen és bérmentve belekóstolhat egy utazási iroda munkájába, hát nem nagyszerű lehetőség? Megtöri, mit megtöri, szétbombázza a tanári mindennapok monotonitását. Ki kell találni a helyszínt, szállást kell keresni, egyeztetni a szülőkkel, mindenkinek megfelel-e. (Nem.) Amikor minden előkészület megvolt, jöhet az anyagiak tervezése.
Amikor kiszámoltuk a költségeket, lehet pironkodva írni a szülőknek, hogy mennyi az annyi, ilyenkor mindig érkezik egy-két háborgó levél, „Mikerülebbenennyibe?”, de hát az ilyen levelezés adja az osztályfőnöki munka sármját.
Ha vonattal akarunk menni, két hónappal az utazás előtt be kell jelenteni a MÁV-nak a csoportot, cserébe ők képtelenek egy helyre adni a jegyeket, amelyeket kizárólag személyesen lehet megvenni – ez az egyik kedvenc részem, le az online világgal!
Persze a csúcspont, az, amire tényleg egész évben várok, az maga az utazás. Végre nem kell otthon aludnom, a saját, túlságosan is kényelmes ágyikómban, és a férjem egy horkoló kollégára válthatom (alias kísérőtanár). Na nem mintha sokat aludnánk ilyenkor, ez is a bája ezeknek a kirándulásoknak: át lehet virrasztani az egész éjszakát.
Aki még nem csinálta, nem tudja, mennyi veszély leselkedik ilyenkor a gyerekekre, mennyi minden sülhet el rosszul:
Pistike berúghat, Jancsikát megcsípheti egy lódarázs, Panka agyrázkódást kaphat, ahogy a félelmetes mérgespókok elől menekülve legurul az emeletes ágyról, drog, cigi, szex: tulajdonképpen kimondhatjuk, hogy az osztálykirándulás a tanárok extrém sportja.
Talán ezért is mondja azt Tanker néni, hogy nem jár érte fizetség – teljesen igaza van, szerintem még a tanároknak kéne fizetniük ezért a tetoválási szeánsszal vagy bungge jumpinggal felérő adrenalinlöketért.
Sajnos, ahogy minden jónak, az osztálykirándulásnak is vége van egyszer. (Egyes telhetetlen tanárok néha háromnaposra tervezik, micsoda önzés!) A hazajövetel miatt érzett szomorúságot még az a kimondhatatlan megkönnyebbülés sem tudja elnyomni, hogy na, már megint az összes kölköt hazahoztam épségben.
És már számoljuk a napokat, hogy elkezdhessük szervezni a következő osztálykirándulást.