írta: Kiss Lilla, a Tanítanék aktivistája
Pedagógusok, szülők és nagyszülők meséltek nekünk a közoktatás mindennapjairól. Korábban már kikértük a véleményüket arról, hogy mi szerintük az oktatási rendszer 3 legsúlyosabb problémája. Több mint 6000-en válaszoltak, sokan részletesen írtak le nekünk eseteket. Őket most újra felkerestük, hogy egy-egy interjú során teljesebb képet kaphassuk. Mesélnek, reménykednek, várakoznak, elfáradnak, cselekednek, fejlődnek… Teszik mindezt a gyerekeikért, az ő jövőjükért, hittel abban, hogy az oktatásban is változásra van szükség.
Az interjúalanyok nevét és az érintett iskolákat
anonimizáltuk a történetek leírása során.
Bár a legtöbb szülő csak biztonságban és inspiráló közegben szeretné tudni gyermekét, a mai oktatási valóságban már az is különlegesnek számít, ha a rendszerszintű hiányosságok ellenére egy diák szeret iskolába járni.
A szülő tapasztalatai szerint az intézményválasztás ma már nem csupán a közelségről szól, hanem egyfajta „mission impossible” kategóriájú kutatásról, ahol a cél a még megmaradt, elhivatott pedagógusok megtalálása. A kiválasztási folyamat során nem ritkák a kijózanító élmények sem: volt olyan intézmény, amely azért esett ki a felmerülő lehetőségek közül, mert a vezetőség folyosón elcsípett, szülőket minősítő stílusa azonnal világossá tette a közeg alkalmatlanságát.
Az épületek állapota és az intézményi menedzsment színvonala éles ellentétben áll a versenyszférában megszokott profizmussal.
A szülő beszámolója szerint nem ritka a több mint százéves, elavult gépészettel rendelkező épület, ahol a fűtésrendszer bizonytalan működése miatt a gyerekeknek olykor adott épületrészekbe kell átmenniük, hogy ne fázzanak meg napközben. A vezetésben tapasztalható politikai kinevezések és a folyamatmenedzsment hiánya mellett a mindennapi logisztika is nehézkes. A tanítás nélküli munkanapok megoldásában pedig a családok általában magukra maradnak. Különösen aggasztó az étkeztetés minősége, ahol a speciális étrendet igénylő gyermekek olykor minősíthetetlen, egészségtelen ételeket kapnak, és a konyhai alapanyagok is hagynak kivetnivalót maguk után.
A pedagógiai szakmaiság és a közösségépítés is komoly kihívásokkal küzd.
Jól szemlélteti ezt az az eset, amelyben egy felkészületlenül integrált, súlyos magatartási zavarokkal küzdő gyermek hónapokra visszavetette az egész osztály fejlődését. Az intézményrendszer sokszor tehetetlen az ilyen helyzetekben, és a megoldás végül nem a rendszerszintű segítségnek, hanem a szerencsének és az egyéni erőfeszítéseknek köszönhető.
Bár a pedagógusok között akadnak lelkes tanítók, akik például zenei tehetségükkel vagy empátiájukkal teszik élménnyé a tanulást, de az ő munkájukat is nehezíti a technikai eszközök hiánya és a nehézkes elektronikus kommunikáció.
A szülői közösség passzivitása is problémát jelent: sokan elfogadják a jelenlegi állapotokat, vagy egyszerűen nem látnak bele a mélyebb folyamatokba.
Az interjúalany szerint, a magániskolák világa sem mentes a hibáktól, a teljes közoktatásban olyan mértékű a strukturális és morális válság, hogy az már az alapvető funkciókat veszélyezteti.
A pozitív élmények így megmaradnak az egyéni szerencse szintjén, ahol egy-egy elkötelezett tanár vagy óvónő személyisége jelenti az egyetlen biztos pontot a bizonytalanul működő rendszerben.