írta: Törökné Pethő Erzsébet
A tanévzárás az, amire diák és tanár egyaránt vár a nyár közeledtével. A külső szemlélő számára talán úgy tűnik, hogy a tanév vége már csak a csillogás és az ünneplés időszaka: évzáró, jutalomkönyvek, oklevelek, érettségik, bankettek, majd végre a jól megérdemelt pihenés.
A valóság azonban ennél jóval prózaibb.
Az általános iskolák pedagógusai táborokat és különféle programokat szerveznek a dolgozó szülők gyermekeinek, az óvodákban pedig a munka a nyári időszakban is folytatódik.
A gimnáziumokban idén június 19-ig tartott a tanév, miközben az érettségi szóbeli vizsgák már 17-én megkezdődtek. Ez azt jelentette, hogy
a gimnáziumi tanárok két napon át egyszerre tanítottak, érettségiztettek és bizonyítványt írtak
– hacsak az intézmény nem tudta valamilyen észszerű szervezéssel enyhíteni ezt a terhelést.
Mindezt csak tovább fokozza, hogy az iskolák a hagyományőrzés jegyében sokszor görcsösen ragaszkodnak olyan szokásokhoz, amelyek mára elvesztették gyakorlati jelentőségüket. Mert miközben az ország a mesterséges intelligenciáról, a digitalizációról és az oktatás megújításáról beszél, számos intézményben ugyanazok a több évtizedes rutinok ismétlődnek évről évre.
Az érettségi még mindig – sőt, egyre inkább – a lexikális tudást méri, miközben lebonyolítása hatalmas mennyiségű adminisztrációval jár.
A közel negyvenfokos tantermekben izguló, ünneplőbe öltözött végzősök, akik igyekeznek minél pontosabban visszaadni a megtanult ismereteket, nem is álmodhatnak arról, hogy megmutassák, hogy mire képesek, hogyan tudják a négy-öt év alatt megszerzett tudásukat a gyakorlatban alkalmazni.
És közben – szerencsére egyre kevesebb, de még mindig fájóan sok iskolában – a pedagógusok ugyanúgy kézzel töltik ki a bizonyítványokat, mint negyven-ötven évvel ezelőtt. Bár minden adat és minden érdemjegy már régóta digitálisan, a KRÉTA rendszerében szerepel, az osztályfőnökök továbbra is átmásolják a jegyeket, dicséreteket és esetenként a bukásokat a jól ismert keményfedeles bizonyítványba. Küzdenek az apró rubrikákkal, javítgatják a tantárgyneveket – ugyanazokat, amelyeket egykor saját tanáraik is javítottak –, majd a legnagyobb odafigyelés mellett is maradó hibákat újra korrigálják.
Egy osztályban harminc-negyven tanuló van, kéttannyelvű gimnáziumban pedig mindezt kétszer kell elvégezni: magyarul és a másik tanítási nyelven. Ezután következik az úgynevezett összeolvasás, amikor két kolléga segítségével az osztályfőnök tételesen ellenőrzi, hogy minden adat helyesen került-e a bizonyítványba. Ha ekkor is előkerül néhány hiba, kezdődhet a javítás, a záradékolás.
Napokig tartó, aprólékos munka a digitális világ – és az egyre kevésbé tolerálható klíma – közepén, miközben minden adat rendelkezésre áll már elektronikus formában.
Szerencsére egyre több iskola dönt úgy, hogy szakít ezzel a gyakorlattal, és nem készít kézzel írt bizonyítványokat.
A bizonyítványt rendszerint a tanévzáró ünnepségen kapják meg a diákok. Vajon hány iskola volt elég bátor ahhoz, hogy szakítson a megszokásokkal, és elhagyja a hosszan elnyúló beszédeket, szavalatokat és egyéb ünnepi rítusokat? És hány intézmény engedte meg a tanulóknak, hogy a forróságra való tekintettel az ünnepi öltözet helyett kényelmesebb ruhában vegyenek részt az évzárón?
Hány helyen volt idén végre fontosabb a gyerekek jólléte, mint egy letűnt kor beidegződéseinek változatlan megőrzése?
A tanév végét nem kell gyökeresen felforgatni. A hagyományoknak helyük van az iskolákban, de időről időre érdemes feltenni a kérdést: meddig őriz egy közösség egy hagyományt azért, mert valódi értéket hordoz, és mikortól csupán megszokásból?
A hagyomány csak akkor marad élő, ha képes alkalmazkodni a kor igényeihez.
Ha nem változik, könnyen teherré válhat. Ha viszont képes megújulni, akkor továbbra is összeköt bennünket, és valóban emlékezetessé teszi azokat a pillanatokat, amelyeket ünnepelni érdemes.