írta: Biszák Otília
Pedagógusok, szülők és nagyszülők meséltek nekünk a közoktatás mindennapjairól. Korábban már kikértük a véleményüket arról, hogy mi szerintük az oktatási rendszer 3 legsúlyosabb problémája. Több mint 6000-en válaszoltak, sokan részletesen írtak le nekünk eseteket. Őket most újra felkerestük, hogy egy-egy interjú során teljesebb képet kaphassuk. Mesélnek, reménykednek, várakoznak, elfáradnak, cselekednek, fejlődnek… Teszik mindezt a gyerekeikért, az ő jövőjükért, hittel abban, hogy az oktatásban is változásra van szükség.
Az interjúalanyok nevét és az érintett iskolákat
anonimizáltuk a történetek leírása során.
Három gyereket kísért végig az oktatási rendszeren egy dunántúli kisvárosban élő édesanya. Hamarosan az unokák lépnek óvodás korba, de még mindig relevánsak azok a tapasztalatok és dilemmák, amiket megélt a gyerekeivel 10–15 évvel ezelőtt. Az édesanya meglátása szerint három dologra volt mindenképpen szüksége a gyerekeknek: érettségire, nyelvtudásra és jogosítványra. Ha ezekkel rendelkezik valaki, akkor már csak a leleményességén és a kitartásán múlik, hogy mit hoz ki magából.
Egyik gyerek iskolai útja sem volt zökkenőmentes, hol kisebb, hol nagyobb konfliktusokat kellett vállalnia, mindig mérlegelve, hogy ez milyen hatással lehet rájuk.
Egyikük fiatal kora óta lovagolt, és ezzel is szeretett volna később foglalkozni – most gyógytornász végzettséggel tart lovastréningeket –, éppen ezért egy állattenyésztéssel foglalkozó szakközépiskolát választott.
A pedagógusok a romló jegyeket látva le szerették volna beszélni őket az edzésre járásról.
Végül azonban a család úgy döntött, hogy nem engednek ennek a kérésnek.
A másik gyerek általános iskolájában azt tapasztalták, hogy
a pedagógusok kiabálással és megszégyenítéssel próbálták befolyásolni a nehezen kezelhető gyerekeket.
Az édesanya, habár tisztában van a pedagógusok nehéz helyzetével, azt gondolja, hogy nem ez a megoldás, valamint hogy a szülők szerepe ilyenkor felértékelődik, hogy hogyan keretezik otthon ezeket a helyzeteket.
A legnagyobb konfliktus, amit vállalt, a városban akkor frissen (15 évvel ezelőttről van szó) elkészült tanmedencével kapcsolatos. Amikor kiderült, hogy a diákok azért nem használhatják azt, mert más csoportoknak adják bérbe, az iskolaszékkel egyeztetve az igazgatóig vitte az ügyet. Személyesen nem vett részt az egyeztetésen, de aznap
kapott egy telefont, amiben az igazgató minősíthetetlen hangnemben kikérte magának, hogy miért szól bele ezekbe az ügyekbe.
Később az uszodát többet használhatták a diákok – részben a kiállásának hatására –, de ennek az volt az ára, hogy amikor az ő gyermeke felejtette otthon az úszáshoz szükséges eszközöket, megjegyzésekkel illették a pedagógusok, hogy ez hogyan lehet, hiszen az ő anyukájának volt a legnagyobb szája.
A harmadik gyerek két év állami iskolában való szenvedés után egy Rogers-típusú iskolában találta meg a helyét. Az édesanya szerint a három gyermeke közül felnőttként neki a legjobb az érdekérvényesítő képessége – habár nem egyértelműen mérhető az iskola erre gyakorolt hatása. Mégis úgy véli, hogy az iskola gyermekközpontú és személyiségfejlesztésre fókuszáló szemléletének köze kell hogy legyen hozzá.
Ebben az iskolában több különlegesnek tűnő elem is a mindennapok része volt.
A reggeleket beszélgetéssel kezdték, hogy minden gyerek el tudja engedni az otthonról hozott feszültségeket. Az összes értékelés írásban történt, amiből részletes visszajelzéseket kaptak a gyerekek, és ezen keresztül a szülők is. Az évet nyitó egyhetes tábor átmenetként szolgált a nyári szünet izgalmai és az iskolai kötelezettségek között. Az órákon szabadon lehetett mozogni, valamint a tanulás ütemét is a gyerekekre bízták. Az elvárásrendszert közösen, szerződéses formában hozták létre.
Ez a szemléletmód nem való mindenkinek és az édesanyának is voltak nehézségei azzal, hogy a gyereke ezekhez a „szerződésekhez” nem tartotta magát. Amikor iskolaváltáson gondolkodtak, akkor is a gyerekkel együtt döntöttek először úgy, hogy marad az intézményben, majd egy évvel később,
miután a gyerek felismerte, hogy neki szorosabb ellenőrzésre van szüksége, az iskolaváltás lett a megoldás.
Az édesanya most már lassan 10 éve Németországban dolgozik ápolónőként, mivel nem tudta elviselni az itthoni, gyakran íratlan szabályokon alapuló hierarchikus rendszert. Meglátása szerint az egészségügy és az oktatás között sok párhuzamot lehet vonni. Ahogyan neki is mérlegelnie kell, hogy milyen típusú konfliktusokat és hogyan vállal egy demens beteg esetében, a pedagógusoknak is helyzetenként kell döntenie arról, hogy hogyan kezelik az iskolai környezetben a speciális igényű, vagy az autizmus spektrumon lévő diákokat. Persze a párhuzam nem tökéletes, hiszen ahogyan az ismerőseitől hallja a 32 fős osztályból gyakran 5-6 gyerek is érintett, és a pedagógusoknak egyedül kell helytállniuk, neki lehetősége van az otthoni ápolás során egyesével foglalkozni a betegekkel.
Nagymamaként abban reménykedik, hogy az oktatási rendszer elmozdul egy gyermekközpontú szemlélet felé.
Pár év múlva már az unokáit fogják a szüleik iskolába kísérni, és szeretnék számukra a legjobb lehetőségeket biztosítani.