írta: Fóti Péter, a Taní-tani online pedagógia folyóirat főmunkatársa
http://www.foti-peter.hu; peter.foti@runbox.com
Egy hatéves gyerek, amikor belép az iskola kapuján, szinte sosem mondja ki hangosan azt, ami benne zajlik.
Nem fog odaállni a tanári katedra elé, és nem fogja ezt mondani:
„Kérlek, ne ültess be egy padba öt órán keresztül. Engedd, hogy mozogjak, mert a testem fejlődik! Kérlek, ne gondold azt, hogy pontosan abban a percben kell megtanulnom olvasni, mint a mellettem ülőnek, hiszen én teljesen más ritmusban létezem. És kérlek, engedd, hogy azzal is foglalkozhassak, ami engem igazán érdekel, ne csak azzal, amit te előre kitaláltál számomra!”
A gyerekek ezt sosem mondanák el. Nem azért, mert nem így érzik, hanem mert még nincsenek meg a szavaik ahhoz, hogy a felnőttek intézményi nyelvén megfogalmazzák a szükségleteiket. Ehelyett máshogyan beszélnek: mozgolódnak, elkalandozik a figyelmük, elfáradnak, szoronganak, vagy éppen ellenkezőleg – elcsendesednek és feladják a saját belső kíváncsiságukat.
A felnőttek felelőssége pontosan itt kezdődik: látni és érteni a 6 éveseket. Ezt a felelősséget nem adhatjuk fel, és végképp nem tolhatjuk rá a gyerekekre azt állítva, hogy „ők nem figyelnek elég kitartóan”, vagy „még nem elég érettek az iskolára”.
Nem a gyereket kell hozzáidomítani egy mesterségesen felépített intézményi napirendhez és kaptafához, hanem az iskolát kell átrendezni a gyermek valós létezéséhez.
Amikor a felnőtt megértette a gyermek hangját
Ez az átrendezés nem egy utópisztikus álom. Volt valaki, aki pontosan ezt tette meg a gyakorlatban: Hannelore Zehnpfennig német tanárnő.
Zehnpfennig több mint húsz évig tanított frontálisan Nyugat-Németországban. Akkoriban természetesnek tűnt, hogy a tanítás minden perce előre meg van tervezve: a tanár elmondja, a gyerek megtanulja, a folyamatot pedig szigorúan ellenőrzik. Aztán 1985-ben Észak-Rajna-Vesztfáliában kiadtak egy új általános iskolai tantervet és irányelvet (Richtlinien und Lehrpläne).
Ez a hivatalos dokumentum tartalmazott három rendkívül egyszerű, mégis forradalmi mondatot:
- „A tanítást úgy kell felépíteni, hogy a különböző személyiségű gyerekek akár különböző időtartam alatt és különböző utakon elérhessék céljaikat.”
- „A gyerekeknek lehetőséget kell adni arra, hogy többet mozoghassanak az osztályban.”
- „A gyerekek nagyobb mértékben vehessenek részt a tananyag tervezésében.”
Hannelore Zehnpfennig meghallotta ezekben a mondatokban a gyerekek elhallgatott hangját. Megértette, hogy ha egy gyermek nem tud 45 percig egy helyben ülni, az nem magatartászavar, hanem biológiai és fejlődéstani tény. Megértette, hogy ha a gyerekek nem egyforma tempóban tanulnak, akkor a frontális “darálás” szükségképpen elnyomja a szárnyalókat és cserbenhagyja a lemaradókat.
A szabadság látszatától a valódi önállóságig
Zehnpfennig kezdetben a nyolcvanas évek reformszellemében nyitottabbá tette az óráit: rengeteg játékot, feladatlapot és előre gyártott eszközöket készített a gyerekeknek. Azt gondolta, megadta nekik a szabadságot. Aztán egy nap egy gyermek feltett neki egyetlen kérdést, ami mindent megváltoztatott:
„Mikor dolgozhatok végre azon, amin én szeretnék?”
Ez volt a pillanat, amikor Zehnpfennig megértette: amit ő nyitott oktatásnak hitt, az még mindig a felnőtt teljes irányítása volt, csupán szebb csomagolásban. Ő határozta meg a választható feladatokat, ő találta ki a kereteket.
Ekkor meghozta a radikális döntést: félretette a saját maga által készített feladatcsomagokat, és az anyanyelvi órákon valódi teret adott a gyerekeknek. Hagyta, hogy azt írjanak és olvassanak, amit szeretnének.
A várt káosz elmaradt. A hat-hét éves gyerekek nem kezdtek el unatkozni. Ehelyett elképesztő alkotómunkába kezdtek: történeteket találtak ki, képeskönyveket írtak, verseket szereztek, amelyeket felolvastak egymásnak, átdolgoztak, vagy éppen színpadra vittek. A teljesítményük – a kötött tananyag és a tanári kényszer hiánya ellenére – megdöbbentően magas volt.
Mindehhez pedig egyetlenegy szabályra volt szükség az osztályteremben:
„Nem lehet zavarni másokat, és senkitől nem lehet a teret, amit használ, elvenni.”
Mi a mi felelősségünk?
Hannelore Zehnpfennig nem csinált mást, mint komolyan vette a gyerekeket, és komolyan vette a hivatalos tantervi iránymutatást (Richtlinien). Bebizonyította, hogy az iskolakezdők nem tehetetlen lények, akiket csak fentről lefelé lehet „feltölteni” tudással. A gyerekek természetüknél fogva aktívan próbálják megérteni a világot.
A mai oktatás legnagyobb tévedése, ha az iskolai kudarcokért a gyerekeket vagy a családokat tesszük felelőssé. Ha egy hatéves gyermek szorong az iskolában, ha elveszíti a tanulási kedvét, az nem az ő hibája. Az azért van, mert a felnőttek nem voltak hajlandóak átrendezni az iskolát a gyerekek valós igényei szerint.
Amit az iskolakezdők hangja mondana nekünk, az nem egy bonyolult pedagógiai elmélet. Csupán ennyi:
Adjunk nekik teret a mozgásra! Hagyjunk nekik időt a saját tempójuk szerinti haladásra! És bízva a saját kíváncsiságukban, engedjük őket érdemben beleszólni abba, hogy mivel és hogyan foglalkoznak.
Kapcsolódó oldalak: