írta: Kiss Lilla, a Tanítanék aktivistája
Pedagógusok, szülők és nagyszülők meséltek nekünk a közoktatás mindennapjairól. Korábban már kikértük a véleményüket arról, hogy mi szerintük az oktatási rendszer 3 legsúlyosabb problémája. Több mint 6000-en válaszoltak, sokan részletesen írtak le nekünk eseteket. Őket most újra felkerestük, hogy egy-egy interjú során teljesebb képet kaphassuk. Mesélnek, reménykednek, várakoznak, elfáradnak, cselekednek, fejlődnek… Teszik mindezt a gyerekeikért, az ő jövőjükért, hittel abban, hogy az oktatásban is változásra van szükség.
Az interjúalanyok nevét és az érintett iskolákat
anonimizáltuk a történetek leírása során.
Mi vezeti azt a tanítót, aki a merev szabályok helyett a gyermeki kíváncsiságra és az egyéni fejlődésre alapozza hivatását?
A pedagógus pályafutása nem indult egyértelműen, hiszen eredetileg ügyviteli területen tanult, és csak később, a pedagógushiány idején talált rá valódi hivatására. Pályája kezdetén rögtön „mélyvízbe” került, amikor egy távoli aprófaluban, szakmai irányítás nélkül kellett összevont alsós osztályokat tanítania, ami bár embert próbáló volt, mégis felbecsülhetetlen tapasztalatokat adott számára a különböző társadalmi rétegek és kultúrák találkozásáról. Ez az időszak világított rá arra, hogy az egységesített oktatás mennyire képtelen kezelni a gyerekek eltérő hátteréből fakadó különbségeket.
A szakmai áttörést egy modern szemléletű reformprogram hozta el, amely a pedagógus személyiségét és a gyermek tiszteletét helyezte a középpontba. Ebben a rendszerben alapvető elvárás volt az agressziómentes kommunikáció, a mérsékelt hangerő és a figyelem tudatos irányítása. Kiemelte, hogy a program során megtanulták, hogy
a pedagógus nem csupán tananyagot ad át, hanem mintát mutat a saját viselkedésével, legyen szó a környezet tiszteletéről vagy az egymás iránti figyelemről.
Az oktatás során nagy hangsúlyt fektettek a differenciált fejlesztésre, elismerve, hogy minden gyermek más ütemben érik be, például az olvasás vagy a szövegértés terén.
A tanító tapasztalatai szerint a sikeres pedagógia kulcsa a problémák gyökerének feltárása a puszta büntetés helyett. Példaként említette azt az esetet, amikor egy gyermek azért tépte ki az ellenőrzője lapját, mert félt az otthoni retorziótól a jegyei miatt, vagy amikor egy beteg kislány érkezésekor az osztálytársak empátiáját kérte ahelyett, hogy kivételezett volna vele. A módszer lényege az életszerűség volt: a gyerekeket jegyzetelésre, önálló véleményalkotásra és arra nevelték, hogy ne féljenek a tévedéstől, hiszen
a hibázás a tanulási folyamat természetes része.
A rendszerváltás környékén azonban a politikai és intézményi átrendeződések miatt az interjúalany által képviselt innovatív iskola és program ellehetetlenült, ami végül a pályája elhagyásához vezetett. Ma külső szemlélőként aggodalommal figyeli az oktatás irányát és a pedagógia tudományos rangjának elismerését.
Véleménye szerint vissza kellene térni a sokszínű, gyermekközpontú pedagógiához, ahol a fiatalok szabadon és bátran használhatják képzeletüket.
Bár aktívan már nem tanít, továbbra is szívügyének tekinti a jövő generációinak és a pedagógushivatás támogatását.