írta: Csizmazia Katalin
A következőkben néhány pillanatot mutatok meg a mindennapokból. Együtt kirajzolják azt a kultúrát, amelyben a Carl Ransom Rogers által meghatározott értékek, az elfogadás, a bizalom, a hitelesség, az empátia és a nyílt kommunikáció a mindennapok természetes részeként jelennek meg.
Öt érték, öt történet. A többit rábízom az olvasóra.
I.
Véletlenül(?) ugyanazon a napon kettő váltócipős esetünk is volt.
„Gyere, kérlek, beszéljünk a váltócipődről.”
Reakciók:
Diák I. (11.-es) – 1 perces verzió: „Igen, már váltom is, bocsánat elfelejtettem.” Megy, váltja.
Diák II. (8.-os) – 14 perces verzió: „Jaj, már megint? Tök fölösleges, nincs is sár kint.” Huh, most huszadszor is végig kell hallgatnom az érveit, figyelemmel, hiszen mindketten tudjuk: szavak nélkül mond valamit, valami megfogalmazhatatlant vagy kimondhatatlant, valami egészen mást, mint a váltócipő használatának szükségtelenségét.
II.
Egy lány azzal fogad reggel: inkább spanyolt tanulna az angol helyett. Jaj, ne, már megint! – gondolom magamban. Otthagyják az angolt, a nyelvet okolják a kudarcokért, aztán egy év múlva újból vissza az angolhoz… Kérdezgetem, hogy tanulja-e az angolt, vagy csak ül fölötte. Elismeri, hogy nem igazán foglalkozik vele.
„És másképp lesz a spanyollal?”
„Hát, persze.”
Eszembe jut, amit folyton ismételünk magunknak: ez az ő élete. Nyelek egyet, és belevágunk…
Két év jó hangulatú tanulás után spanyolból érettségizett. Újrakeretezte magának a nyelvtanulást, lehetőséget kapott, élt vele, lett kedve.
Ez a bizalom: elhinni, tényleg úgy állni hozzá, hogy nála jobban senki nem tudja, mire van szüksége, még akkor is, ha az én tapasztalatom másfelé mutat.
III.
„Nézd, amit most mondani fogok, nem tudom bizonyítani. Mindenre válaszoltál, mégis…. Valamiért nem hiszem el, amit mondasz. Azt gondolom, ez nem a te munkád. De nem tudom bizonyítani, nem is fogom tudni. Mit gondolsz, miért alakult ki ez az érzés bennem?”
Vonogatja a vállát. Csend (elég hosszú).
„Valahogy nem ugyanaz, amit mondasz, és ahogy mondod. Miért lehet ez? Úgy sajnálom. Félek, ha nincs igazam, nagyon bántó lehet, hogy meggyanúsítlak…”
Megint csönd.
„OK, a netről töltöttem le a megoldást.” – mondja hirtelen. „Nem is tudom, miért mondom el…”
Én tudom. Ismerem és szeretem. És ő ezt tudja.
És mert a mi világunk egy tiszta világ.
IV.
Egyszer már majdnem elküldtük. Sokat hiányzik. Kérdezem a betegségéről. Hogy függ össze azzal, hogy azt mondja, feleslegesnek érzi, hogy bejárjon? Kérdezem, milyen neki akadémistának lenni.
Azt mondja, utál bejönni. Nem szereti ezt a helyet. „Nem alakítható, Csillebérc jobb volt.” És a társaság sem érdekli.
Kérdem nem akar-e iskolát váltani.
„Nem” – mondja.
Értem: beszorult.
„Máshol sem lenne helyem.”
Összefoglalom: „Van egy rakat dolog, ami rossz neked: épület, elmenősök, társaság, és nincs máshova menni. Akkor mi legyen?”
Töpreng. Csend.
Aztán felvetek egy új szempontot: becsüli-e a másik oldalt, a szabadságot a döntésekben, a nem bántás hangulatát, azt, hogy küzdünk érte.
Nem mond se igent, se nemet.
Telik az idő. Lassan változik.
Itt érettségizik, most a második főiskoláját végzi.
V.
Hárman ülünk: én, a diák és a szülő.
Konfliktusba kerültünk a sráccal, nem haladunk a megoldásban, be kell vonnunk a szülőt is.
Amikor a fiú már nincs velünk, az édesanya meghatottan köszöni meg: ő még soha nem hallott senkit így beszélni a fiával. Most látja, hogy a gyermeke milyen mély együttműködésre is képes. Mondom, hogy ez megtanulható, a 30 órás Gordon tanfolyam elvégezhető két hétvége alatt, aztán már csak gyakorolni kell.
Édesanya: „Sajnos most nem tudok elmenni erre. Épp most kezdtem el egy főzőtanfolyamot.”
Nos, döntés kérdése…