írta: Biszák Otília és Kiss Lilla, a Tanítanék aktivistája
Pedagógusok, szülők és nagyszülők meséltek nekünk a közoktatás mindennapjairól. Korábban már kikértük a véleményüket arról, hogy mi szerintük az oktatási rendszer 3 legsúlyosabb problémája. Több mint 6000-en válaszoltak, sokan részletesen írtak le nekünk eseteket. Őket most újra felkerestük, hogy egy-egy interjú során teljesebb képet kaphassuk. Mesélnek, reménykednek, várakoznak, elfáradnak, cselekednek, fejlődnek… Teszik mindezt a gyerekeikért, az ő jövőjükért, hittel abban, hogy az oktatásban is változásra van szükség.
Több mint egy fél éve kezdtük el ennek az interjúsorozatnak az előkészítését. Az ország közben hol apátiába süllyedt, hol a teljes kimerülés jeleit mutatta, hol választási lázban égett…. Megírtuk az első emaileket és őszintén szólva remélni sem mertük (hónapokkal a kormányváltás előtt!), hogy ennyien nyitottak lesznek arra, hogy meséljenek nekünk. Az elmúlt időszak harminchárom írásában az ő történeteiket olvashattátok.
Nem tudjuk, hogy azóta hogyan változott a helyzetük. Valószínűleg sehogy, hiszen nem lehet egyik pillanatról a másikra megváltoztatni mindazokat a strukturális nehézségeket, amikről beszámoltak nekünk. A gyerekek jó esetben legalább 12 évet töltenek az iskolapadban, a pedagógusok szintén jó esetben a legproduktívabb évtizedeiket töltik a katedrán. Most várnak…
A felháborodott panaszkodás ideje remélhetőleg lejárt és türelmes együttműködéssel lehetségesnek tűnik a közoktatás megfelelő irányba mozdítása. Mielőtt így, a tanév elején új fejezetre lapoznánk összefoglaljuk – sorozatunk lezárásaként –, hogy mi mindenről hallottunk. Persze ez eddig sem volt titok, de érdemes lehet feleleveníteni, hogy mivel állunk/álltunk szemben.
Az interjúk nyugtalanító képet nyújtottak a kortárs magyar közoktatás rendszerszintű válságáról, ahol a strukturális problémák, a szakmai autonómia elvesztése és a résztvevők mentális kimerültsége egymást erősítő folyamatokká álltak össze. Az oktatási rendszer egy olyan elavult, poroszos modellt kényszerít a szereplőkre, amely nem képes lekövetni a 21. századi társadalmi és technológiai változásokat.
A pedagóguspálya válsága az egyik legégetőbb terület, ahol a megbecsültség drasztikus csökkenése és a szakmai szabadság hiánya miatt a pálya elöregszik, a fiatalok pedig elkerülik azt.
A tanárok tapasztalatai szerint a bérrendezés önmagában nem oldja meg a problémákat, mivel a magas óraszámok és az adminisztrációs terhek felemésztik a gyerekekre, a tanításra fordítható energiát.
Több interjúalany is a státusztörvény miatti felmondását, illetve a véleménynyilvánítás korlátozását jelölte meg a pályaelhagyás okaként. Emellett a pedagógusoknak gyakran saját forrásból kell biztosítaniuk az alapvető munkaeszközöket, legyen szó írószerről vagy akár digitális eszközökről.
A digitalizáció kényszerű bevezetése további komoly feszültséget okoz az idősebb generációk körében, akik gyakran érdemi támogatás nélkül maradnak a technológiai átállás során.
A diákok helyzete a beszámolók alapján hasonlóan kritikus.
A tananyag mennyisége és korszerűtlensége olyan mentális terhet ró a gyerekekre, amely már egészen fiatal korban szorongáshoz, depresszióhoz és pszichoszomatikus tünetekhez vezet.
A szülők tapasztalatai szerint a gyerekek gyakran napi 9-10 órát foglalkoznak tanulással, ami ellehetetleníti a szabadidőt és a regenerációt. Az iskolai bullying jelenléte és annak sokszor nem megfelelő kezelése tovább súlyosbítja a tanulók állapotát, miközben a tanárok eszköztelennek érzik magukat ezekkel és a fegyelmezési problémákkal szemben. Az interjúk rávilágítottak, hogy a szülői háttér és az otthonról hozott minták alapvetően meghatározzák a diákok viselkedését, de a rendszer nem kínál érdemi segítséget a konfliktusok feloldására.
A sajátos nevelési igényű (SNI) és beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézségekkel diagnosztizált (BTMN) gyerekek integrációja a legtöbb intézményben csupán papíron valósul meg a szakemberhiány miatt. A gyógypedagógusok, iskolapszichológusok és fejlesztőpedagógusok száma messze elmarad a szükségestől, így a tanulók gyakran nem kapják meg a számukra előírt fejlesztéseket sem.
Az interjúalanyok hangsúlyozták, hogy a diagnosztikai rendszer lassú, a szülőknek pedig gyakran magánúton, súlyos összegekért kell segítséget vásárolniuk, miközben az iskolák nincsenek felkészítve a differenciált oktatásra.
Az intézményi környezet és az infrastruktúra állapota sok helyen elfogadhatatlan: beázó plafonok, működésképtelen fűtésrendszerek és elavult tantermek jellemzik az állami iskolákat. A központosítás óta a tankerületi rendszer bürokratikus akadályai és a gazdasági önállóság teljes hiánya gúzsba köti az iskolaigazgatókat, akiknek még akár egy elektromos elosztó beszerzésére sincs közvetlen hatáskörük.
Több forrás szerint az intézményi vezetés sok helyen politikai alapú, ami a szakmai szempontok háttérbe szorulásához és a tantestületeken belüli bizalmatlansághoz vezet.
Ugyanakkor az interjúk mutatnak pozitív példákat és alternatívákat is, főként az alapítványi és egyházi fenntartású, vagy kísérleti programokat folytató iskolákban.
Ahol kisebb az osztálylétszám, ott lehetőség nyílik a valódi gyermekközpontúságra és az egyéni igények figyelembevételére.
A drámapedagógia, az osztálytermi drámaelőadások és a művészeti nevelés olyan hatékony eszközöknek bizonyulnak a konfliktuskezelésben és a szociális kompetenciák fejlesztésében, amelyek a hagyományos keretek közül hiányoznak.
Összességében az látható, hogy a magyar oktatási rendszer gyökeres szemléletváltásra szorul, vissza kell kapni a szakmai autonómiát, prioritásként kell kezelni a mentális egészséget, és a tananyag-központúság helyett a készségfejlesztésre és a humánus hozzáállásra kell helyezni a hangsúlyt. A változáshoz azonban a politikai akarat és többletforrások mellett szükséges a szülők, pedagógusok és a társadalom egységes fellépése és egymás iránti bizalmának helyreállítása is.