Archívum

Lezárjuk 33 részes riportsorozatunkat, mely nyugtalanító képet körvonalazott a közoktatás rendszerszintű válságáról – és bizakodva várjuk az új fejezetet...

Mi tartja a pályán azt a pedagógust, aki hetvenévesen is minden nap boldogan lép be az iskola kapuján, miközben úgy érzi, a jelenlegi rendszer sok dologban a múltban ragadt?

Mi vezeti azt a tanítót, aki a merev szabályok helyett a gyermeki kíváncsiságra és az egyéni fejlődésre alapozza hivatását?

A zenészekről valahogyan mindig megfeledkeznek...

Hová tűnt az a világ, ahol egy tanítót öleléssel vártak a gyerekek, és a szülőkkel való beszélgetés nem fenyegetést, hanem valódi párbeszédet jelentett?

Három dologra volt mindenképpen szüksége a gyerekeknek: érettségire, nyelvtudásra és jogosítványra.

Az egyenlőségnek nem az egyformaságról, hanem a szükségletek szerinti támogatásról kellene szólnia.

A Béke Dínót havonta legalább egyszer felkeresik középiskolások személyes vagy iskolai problémákkal.

Mi motiválhat egy pályaválasztás előtt álló fiatalt arra, hogy tanárnak tanuljon, miután saját bőrén tapasztalta meg az iskolarendszer infrastrukturális és szakmai hiányosságait?

A szülők és a gyerekek egy olyan védőháló nélküli rendszerben próbálnak boldogulni, ahol mindenki „rá van feszülve” a teljesítményre, miközben az alapvető tolerancia és a differenciált tanítási módszerek hiányoznak a mindennapokból.