túlterheltség

Magyar oktatási paletta: a magára hagyott tanító némaságától az inkluzív közösség megtartó erejéig.

Az lenne a minimum, hogy a döntéshozók széles körben kikérik és figyelembe is veszik az érintettek véleményét...

Közölték a szülőkkel, hogyha nem tetszik a rendszer, el lehet menni...

Mi történik, ha egy színházi előadás nem ér véget a tapsnál, hanem ott kezdődik el igazán, amikor a fiatalok elnyomott traumái és mindennapi küzdelmei felszínre kerülnek?

Most induló riportsorozatunk első részében egy háromgyermekes édesanya mesél arról, hogy nyolcéves gyermeke fizikai tüneteket produkált az iskolai szorongás miatt.

Az iskolai bántalmazásról gyakran úgy gondolkodunk, mint kirívó, szélsőséges helyzetekről: fizikai erőszakról, durva verbális agresszióról, zaklatásról. Pedig a gyerekeket nem csak ezek a helyzetek törhetik meg, hanem azok az általánosan elfogadott, „nevelésnek” nevezett visszatérő helyzetek, mintázatok is, amelyek láthatatlanul épülnek...

Elavult lexikális tudást kínálunk a gyerekeknek, közben pont a lényeg marad el: nem tanítjuk meg őket gondolkodni, és nemhogy oktatjuk, egyenesen tiltjuk a modern technika használatát.

„ZEBRA” helyett az állam által súlyosan elhanyagolt, fontos területekről kellene beszélni.

Mely problémák érintik legsúlyosabban az oktatási intézményeket? Tényleg túlterheltek az iskolahasználók? Mi a legfontosabb oktatáspolitikai kérdés? A kormánynak ki kell-e kérnie az érintettek véleményét oktatáspolitikai kérdésekben?

A fiatal kollégák hiányát a pedagógusok egy kiesett generációként jellemzik, amelynek következtében a diákokhoz való kapcsolódás a nagy generációs különbségek miatt egyre nagyobb kihívásokkal jár.