A Barbara-dal és a felvételi ponthatárok

„Nem kell annyi diplomás”, „inkább szakmát tanuljanak” – ez a mentalitás uralta a kormányzat hozzáállását majd egy évtizedig. Hogy most hirtelen teljesen az ellenkezőjét kezdjék mantrázni. Alábbi véleménycikkünkben az Oktatói Hálózat aktivistája, Máté András ny. egyetemi docens fejti ki, hogy alakul az újabb 180 fokos fordulat.

Emlékeznek még Koncz Zsuzsa és az Illés együttes számára? Kis mesénkhez a szövegnek elég lesz most a második fele. Íme:

Zúgott a vész és dörgött a föld
És példát vehettünk a lányról,
Győztünk, ha kell; és akkor is, ha nem
Így szólt a dal Barbaráról.

Barbara az élen, s nincs ki ellenáll,
Mer’ Barbara kit elkap, az többé fel nem áll,
Barbara vezérünk, követjük mindig őt,
Barbara a jelszó, s miénk lesz a föld!

És jött egy rendelet: hogy katona lány nem lehet,
Más feladat lesz rájuk bízva;
Mert sok fiú elesett és kellenek a gyerekek,
Barbaráék vonuljanak vissza!

Barbara az élen, s nincs ki ellenáll,
Mer’ Barbara kit elkap, az többé fel nem áll,
Barbara vezérünk, követjük mindig őt,
Barbara a jelszó, s népes lesz a Föld!

Valahogy így vannak tavaly óta a kormányzat emberei a felsőoktatásba való bejutással.

Legalább tizenegy éven keresztül, 2011-től 22-ig ment a Parragh-féle duma, hogy nem kell annyi diplomás, inkább szakmát tanuljanak a fiatalok. A szavakat eredményes tettek is követték – győztek, ha kell, és akkor is, ha nem –: két ízben is (2013-ban és 2020-ban) beszakadt a felsőoktatásba jelentkezők száma. Aztán mire összeállt az ötödik Orbán-kormány, valaki észbe kapott, hogy talán mégse annyira jó az, hogy a diplomások számában egyre jobban lemaradunk a világtól – sok fiú elesett és kellenek a gyerekek -: deregulálták, jórészt az egyetemekre bízták a felvételi szabályozást, mire az egyetemek sorban vitték le a felvételi követelményeket és most már azon hüledezik mindenki, hogy hányan jutottak be az egyetemekre és milyen pontszámokkal.

Mióta az Oktatói Hálózat létezik, a legfontosabb ellenvetésünk a Fidesz-kormányok felsőoktatáspolitikájával és kapcsolódó propagandájával szemben az, hogy Magyarországon nem túl sok, hanem túl kevés a diplomás, sokkal több fiatalt kellene felsőfokú végzettséghez juttatni. Akkor most már hurrá, a kormányzat épp azt teszi, amit követeltünk tőle, és azok, akik meg vannak hökkenve az idei bejutási adatokon, rosszul látják, mert végre jó irányba mennek a dolgok? Vagy ellenkezőleg, nekünk semmi se jó?

A válasz sajnos hosszabb és bonyolultabb, mint egy ilyen rövid kérdés. De nem, nem vagyunk boldogok. Ahhoz, hogy több felsőfokon képzett fiatal legyen, ezáltal jobban boldoguljanak maguk is, meg az ország is, sok lépés vezet, és ezek közül a legegyszerűbb és legkönnyebb az, hogy nyissuk tágra az egyetemek kapuit – vagy akár azt is lehet, ami most történt, hogy eltávolítjuk a kapukat, ne is legyenek. A többi meg nemcsak, hogy hátra van, hanem komoly jelek utalnak arra, hogy a kormány ezeket nem is akarja megtenni. Ha pedig így van, akkor egész más fog kijönni ebből a dologból, mint amit szeretnénk. 

Az első lépés természetesen az lenne, hogy többen érettségizzenek.

Akkor lehet több közül válogatni, jobban megtalálni azt, hogy kinek érdemes továbbtanulnia, kinek inkább másfelé orientálódnia. A nappali tagozaton érettségizők száma 2017 óta lényegében stagnál, és több, mint 20%-kal alacsonyabb a legmagasabb, 2011-es számnál (ez kb. kétszerese a demográfiai csökkenésnek). Tehát itt máig érvényesül a parraghizmus, és arról semmi hír, hogy a kormányzat itt is változtatást akarna.

A további lépések arról szólnának, hogy

az egyetemek, a felsőoktatás kínálata alkalmazkodjon a változásokhoz.

Tegye lehetővé azt, hogy a jelenlegi szándékok szerint beiskolázni kívánt tömegen belül az egyes fiatalok meg tudják találni az előképzettségüknek, képességeiknek, érdeklődésüknek megfelelő képzést, azaz legalább az esélye meglegyen annak, hogy valóban eredményesen töltik az idejüket a felsőoktatásban. Akik meg vannak botránkozva azon, hogy milyen pontszámokkal milyen szakokra lehet bekerülni (csak jól kell megtalálni az intézményt), teljes joggal éreznek úgy. Kétszáz alatti ponthatárokat megállapítani fölösleges és nevetséges dolog.

Másfelől viszont, ha azt akarjuk, hogy nálunk is olyan arányban szerezzenek diplomát a fiatalok, mint a fejlett országok átlagában, az bizony azt jelenti, hogy a közepesen érettségizettek közül is lehetővé kell tenni a továbbtanulást azoknak, akik szeretnének tanulni. A világban zajló folyamatok mind azt mutatják, hogy erre szükség van, ennek értelme van. De az nagyon nem mindegy, hogy mit, hol és hogyan tanulnak.

Messziről kell kezdeni: a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években a tizennyolc évet elérő korosztálynak mintegy tíz százaléka jutott be az egyetemre. A felsőoktatás a rettegett felvételi vizsgákkal alaposan kiválogatta a legfelkészültebb fiatalokat, csak őket engedte továbbtanulni. Ez így egyértelműen elitképzés volt.

A rendszerváltás után a helyzet fokozatosan, több lépésben gyökeresen megváltozott, annyira, hogy a felsőoktatásba először belépők száma még 2020-ban is, amikor az oktatáspolitika éppen aktuális kanyarja következtében viszonylag kevesen jutottak be, meghaladta a 18 éves korosztály ötven százalékát. Ez gyökeresen más helyzet, ami a felsőoktatástól és az egész társadalomtól más hozzáállást követel meg.

A felsőoktatás jelentős része azonban még ma sem igazán fogadta el, hogy tömegképzést (is) kell folytatnia.

Amikor a kilencvenes években a felsőoktatás felduzzadása elkezdődött, az egyetemeken – tulajdonképpen érthető módon – úgyszólván mindenki a korábbi évtizedek elitképzését tekintette az ideális állapotnak, és a változásokra adott válasz az volt, hogy abból a koncepcióból, abból a színvonalból lehetőleg minél kevesebbet engedjünk. De ez azt eredményezte, hogy

A bolognai modellre való átállással a felsőoktatás kapott egy nagy lehetőséget az alkalmazkodásra, de ez javarészt kihasználatlanul maradt. Az átállás csak formálisan történt meg, de a középfok és a „kemény”, tudományos diszciplínák szerint szervezett felsőfokú képzés között hidat képező, tágabb tudásterülethez kapcsolódó alapszakok helyett a régi, diszciplináris ötéves képzések „alsó tagozata” jött létre, sokszor túlzsúfolt kurrikulummal, három évbe zanzásítva azt, amit azelőtt öt évig tanítottunk. Ennek következtében az egyetem által elvárt (az elitképzésnek megfelelő szintű) felkészültség és a belepő hallgatók tényleges tudása között rés, vagy inkább szakadék nyílt, és attól, hogy a felsőoktatás ugyanilyen bemeneti kínálattal fog a jövőben még több diákot fogadni, a szakadék csak mélyülhet.

Ha egy képzésre bejutó hallgatók felkészültsége nem felel meg annak a szintnek, ami a sztenderd kurzusok sikeres elvégzéséhez szükséges, az intézménynek háromféle lépése van.

Az első az, hogy kiegészíti a kurrikulumot felzárkóztató kurzusokkal, és esetleg további, személyre szóló segítséget adnak a gyengébb alapokkal érkező hallgatónak. Sok helyen így is tesznek, nagyon helyesen, de van ennek bizonyos korlátja – nyilván nem mehet odáig, hogy a képzés nagyobb része a felzárkóztatásról szól és a kisebb a tulajdonképpeni képzési követelmények teljesítéséről.

A második az, hogy a nem megfelelő hallgatót kibuktatják. Ez az, amit a magyar felsőoktatás háromnegyedét adó „modellváltó”, kekvák által fenntartott egyetemek nemigen fognak megtenni. A finanszírozásuknak ugyanis együttesen aránytalanul nagy része szól három olyan mutatószám teljesítéséről, amiknek következtében a kibuktatás a saját pénzügyi ellehetetlenülésük irányába hat. Az egyik a bent lévő hallgatók összlétszáma, a másik azoknak a hallgatóknak az aránya, akik a mintatanterv szerint, tehát a tervezett ütemben teljesítik tanulmányi kötelezettségeiket, a harmadik meg a kimaradók aránya.

Marad a harmadik megoldás: leszólnak a tanszéknek fentről, hogy nehogy kibuktassunk bárkit is, mert csődbe jutunk. Tehát az elégtelent ezután úgy írjuk, hogy elégséges – a kurzusainkat pedig ellepik olyan hallgatók, akiket nem is lett volna szabad odaengedni. Ez elkerülhetetlenül visszahúzza, zülleszti a színvonalat, a karaváneffektust – hogy a leglassúbb határozza meg a tempót – nem lehet teljesen kiküszöbölni.

Az említett leszólásokra pedig a tanszékvezető nem fogja azt válaszolni, hogy nem, a képzés érdeke, logikája ezt nem engedi meg, mert a valódi, sikeres alapítványi működés egy fontos eleme, a tenure, a vezető oktatók végleges kinevezésének intézménye a magyar alapítványosdiból hiányzik, tehát neki is bármikor, nagyobb bonyodalom nélkül felmondhatnak. Ha pedig nem lesznek képesek a felsőoktatási intézmények érdemi választ adni arra a helyzetre, hogy ennyi hallgatót nem lehet ugyanarra, ugyanolyan módszerekkel oktatni, mint (arányaiban) ötödennyit lehetett, akkor a létszámemelkedés csak látszólagos előrelépés lesz.

Elegy

A 2022-es választások előtt alakult pártok és civil szervezetek képviselőiből, szakértőkből egy ELEGY (Ellenzéki Együttműködés) nevű munkacsoport-hálózat, amely szakpolitikai javaslatokat dolgozott ki abban a kettős hiú reményben, hogy a választások után az ellenzéki összefogás alakít majd kormányt, és az hallgatni fog értelmes gondolatokra.

Az oktatáspolitikai javaslatcsomag felsőoktatási része az intézményi autonómia helyreállítása és a finanszírozás rendbetétele mellett tartalmazta lényegében azokat a deregulációs intézkedéseket, amelyeket azóta az ötödik Orbán-kormány meglépett.  De született ezután még egy kiegészítő javaslatcsomag a felsőoktatásba való bejutás megkönnyítéséről. Ennek lényeges eleme volt, hogy az egyetemek indítsanak – részben kihelyezett formában, a súlyos területi egyenlőtlenségeken is enyhítve – olyan képzéseket, amelyek közelebb állnak az eredeti bolognai koncepció szerinti alapképzésekhez, öt-hat nagyobb képzési területen (talán a gazdálkodás, az egészségügy, az informatika a legfontosabb).

Egy bemenetű, de több kimenetű képzésekre gondoltunk, ahol lehet alapdiplomát is szerezni, de van belőle átjárás a jelenlegi képzésekhez, és van felsőoktatási szakképzés-szintű kimenet is. Ez pótolná a hiányzó szintet, megteremtené a megfelelő kínálatot azok számára, akik gyengébb háttérrel/előképzettséggel akarnak továbbtanulni vagy/és magasabb igények nélkül, viszonylag hamar akarnak képzettséghez jutni – de nyitva hagyná az utat a magasabb szintek eléréséhez is. (Halkan mondom: a korábbi években bejutottak egy részét is helyesebb lett volna ilyen jellegű képzések felé terelni.)

Ilyen képzések esetében fölösleges bejutási küszöbökkel bohóckodni – érettségi bizonyítvánnyal be lehetne iratkozni és pont. Ahol viszont van bejutási küszöb, mert a képzés tartalma, követelményei ezt indokolják, azt komolyan kellene venni. 

Jó, tudom, az ország nem erre szavazott. Nem is biztos, hogy ez az egyetlen vagy a legjobb megoldás a problémákra. De ha nem egyszerűen az a cél, hogy a diplomások arányáról szóló statisztikák javuljanak, ha nem a belorusz modell felé akarunk haladni (ahol mesés a felsőoktatási részvétel, csak a diplomák értéke hagy „némi” kívánnivalót maga után), akkor legalább gondolkodni kellene ilyesmiken.

A véleménycikkekben leírtak a szerző véleményét, álláspontját tükrözik és nem feltétlenül egyeznek a Szabad Vonalzó szerkesztőségének álláspontjával. Reakciókat, véleményeket a szabadvonalzo@gmail.com címen fogadunk.

▶︎ Cikkünk első változata a Magyar Narancsban jelent meg. Olvassatok Narancsot!