Klebelsberg „benső undora”: az egyetemek veszte lenne, ha a politika beleszólna a tanári kinevezésekbe

Különös aktualitást ad cikkünknek, hogy elbocsátották állásából Ádám Zoltánt, a Corvinus oktatóját, akinek „bűne” mindössze az volt, hogy egy befolyásos diákkal történt egyértelmű kivételezés miatt kezdeményezett etikai eljárást az intézményben. Klebelsberg Kunónak, a két világháború közötti Magyarország meghatározó kultúrpolitikusának nagyon határozott véleménye volt arról, hogy a politikai befolyásnak semmi helye a felsőoktatásban. Az alábbiakban az idegen nyelvek oktatása kapcsán, illetve az egyetemi és akadémiai autonómia kérdéseiről vallott nézeteit ismerhetjük meg.

Arról, hogy miként vélekedett Klebelsberg a modern nyelvek tanulásának szükségéről, előző cikkünkben írtunk. Klebelsberg azt is világosan látja, hogy

a nyelvtudás parancsoló szükségét kielégítendő megfelelő anyagi háttérre van szükség.

1925. február 20-án Klebelsberg a saját minisztériumának költségvetési vitája során elhangzott parlamenti felszólalásában részletesen beszél a nyelvtudás szükségességéről és feltételeiről.

„Ez tanár- és pénzkérdés”

A miniszter először is azt hangsúlyozza, mennyire is fontos az idegen nyelvek tudása a világ dolgaiban való tájékozódás szempontjából:

„Aki nem tud francia, német, angol lapokat olvasni, hogyan igazodjék el, mint művelt ember, mint szavazó, mint választó, vagy mint a választóközönséget vidéken vezető tekintélyes ember a külföldi helyzet dolgában. Hogyan szerezzen tájékozódást arról, hogy mi történt külföldön, ha a magyar nyelven kívül más nyelvű olvasmányok érthetetlenek előtte?”

A miniszter szerint a Trianon utáni Magyarországon – mivel az ország nemzetiségei döntő részét elvesztette – a nyelvtanulás első megalapozója óhatatlanul az iskola. Természetesen joggal merül fel a kérdés, jelen állapotában alkalmas-e az iskola a nyelvtanításra. Klebelsberg így fogalmaz:

„Ma az idegen nyelvek ismerete létkérdés reánk nézve. Nem akarnám a magyar iskolát abba a helyzetbe hozni, hogy a szülőknek az legyen a meggyőződésük, hogy ez az iskola nem elégíti ki az elementáris igényeket és mást tanít, mint amire okvetlenül szükség van.

A következő kérdés az, hogy lehet-e az iskolában sikeresen tanítani az idegen nyelveket? Rendesen ezt szokták felhozni e koncepció ellen azok, akik inkább fräuleinekkel, mademoiselle-lekkel és missekkel akarják gyermekeiket az idegen nyelvekre megtaníttatni. Ez tanár- és pénzkérdés. A tanárkérdésre majd rá fogok térni; pénzkérdés pedig oly értelemben, hogy tudunk-e kisebb csoportokat csinálni, mert hatvanas létszám mellett modern nyelveket sikeresen tanítani nagyon nehéz.”

Klebelsberg beszédében arra is kitér, hogy a modern idegen nyelvek tanítása – és ahogy ezt korábban már láttuk, itt konkrétan a német, a francia, az olasz és az angol nyelv oktatásáról van szó – nem lehetséges megfelelően kvalifikált nyelvtanárok nélkül. Problémák természetesen itt is vannak – és megoldási javaslatok is. Klebelsberg a német nyelv hazai tanításának nehézségeiről így szól:

„Ilyen körülmények között összeomlik az ellenvetés, hogy modern nyelvet iskolában sikerrel tanítani nem lehet; igenis van ennek egy előfeltétele, az, hogy jó tanárok kellenek. És itt nagy veszedelem fenyeget minket már a német nyelv tekintetében is. Miért? Azért, mert elvesztettük a szepesi és erdélyi szászokat, a bánáti, bánsági svábokat, Nyugat-Magyarország egy számottevő részét, tehát azokat a részeket, ahonnan a némettanárok rekrutálódtak.”

A miniszter nem utolsó sorban ezért teremti meg külföldön a Collegium Hungaricumok hálózatát (előbb Berlinben és Bécsben, később Rómában és Párizsban is létrejött hasonló intézmény), ahova tehetséges magyar fiatalokat küldött ki ösztöndíjjal annak reményében, hogy ők – külföldi tanulmányaikat felhasználva – alkossák a leendő és széles, európai látókörű magyar tudósgárdát. Ami a külföldre kiküldött fiatalok és a hazai nyelvtanítás kapcsolatát illeti, Klebelsberg így szól:

„Hogy a bécsi és berlini kollégiumokat létesítettem, annak főleg az az oka, hogy némettanárokat kívánok nevelni, s a bécsi és berlini kollégium ösztöndíjasaiból akarok német szakos tanárokat nyerni.

Azok a külföldi ösztöndíjasok is, akiket Angliába, Franciaországba és Olaszországba fogunk küldeni, legalább felerészben angol, francia vagy olasz szakos nyelv-és irodalomtanárok lesznek. Ha ezen az úton haladunk és utódaink is ezen az úton haladnak, semmi kétségem nincs aziránt, hogy belátható időn belül rendelkezésünkre fog állani az a tanári kar, amely a középiskolai törvény végrehajtásához szükséges. De addig sem vagyunk megszorulva, mert például Olaszországban volt hadifogoly magyar középiskolai tanárok a hadifogság idejét felhasználták arra, hogy olaszul jól megtanuljanak.

Itt vannak azután a latin szakos középiskolai tanárok, akiknek legnagyobb része szintén jól tud olaszul. Franciául tudó középiskolai tanáraink is vannak, csak az angol szakkal vannak még ez idő szerint nehézségek.”

Ahogy arról korábban már olvashattunk, Klebelsberg kultuszminisztersége idején az első világháborúból vesztesként kikerült és alaposan elszegényedett

Magyarország lehetőségeihez képest óriási összegeket fektet a közoktatásba és általában a kultúrába.

A fentiekből az is kiderül, hogy Klebelsberg e befektetésről úgy gondolkodik, hogy az hosszú távon mindenképp az ország, a nemzet érdekében és javára fog megtérülni – akár olyan formában is, hogy a külföldre kiküldött ösztöndíjasok majd visszatérve oroszlánrészt vállalnak a magyar közoktatásban és tudományos életben.

Egyetemi és akadémiai autonómia

Ezzel kapcsolatban azonban Klebelsbergnek volt egy másik, nagyon is figyelemreméltó gondolata az állami finanszírozás, a politikai befolyásolás és az intézményi függetlenség kérdéséről. Klebelsberg 1930-ban a Budapesti Szemle c. lapban jelentette meg „Szervezeti problémák a magasabb kultúra terén” című írását, ahol az alábbiakról is értekezik:

„Kultúrpolitikus ritkán kénytelen fájdalmasabb igazságot megállapítani annál, hogy az általános elszegényedés korszellem-alkotó tényezővé változott. Hiszen a kultúra, kivált magasabb és legmagasabb alakjaiban mégis csak üvegházi növény, csak úgy virulhat, ha szeretettel ápolják és arannyal öntözik. Amit a háborúról gyakran emlegetnek, hasonló vagy még nagyobb mértékben áll a kultúra, különösen a magasabb kultúra ápolására: pénz, pénz és megint pénz kell hozzá.”

Klebelsberg megállapítja, hogy a közoktatásba a magyar állam óriási energiákat és anyagiakat fektetve a 20-as években jelentősen átalakította a magyar közművelődés jellegét: csökkent az analfabetizmus és nőtt az iskolák száma. A kérdés azonban az úgynevezett magasabb kultúra finanszírozása:

„Mint mondtam, a nyomorúság ólomsúlya különösen a magasabb kultúra intézményeire nehezedik, minők klinikák, kutatóintézetek, laboratóriumok, könyvtárak, múzeumok, megbénítva nemcsak ezek munkásságát, hanem az egyes kutatók tudományos kezdeményezéseit is. Ezt a bajt egylőre nem lehet eltüntetni, de lehet enyhíteni. Mi által? Főleg célszerű szervezetek létesítésével, melyek a megmaradt erőket összefogják, költséges, haszontalan párhuzamos intézeteket egyesítenek, egyáltalán kiküszöbölnek párhuzamos intézeteket s távol tartanak a kultúra területéről minden káros, főleg politikai befolyást.”

Klebelsberg az alábbiakban egyértelműen állást foglal amellett, hogy a politikát a magasabb kultúra intézményi önállóságának védelme érdekében távol kell tartani ezektől az intézményektől:

„E gondolatmenet során mi magyarok is ahhoz az eszméhez jutottunk el, hogy a szegénység ellen szervezéssel küzdjünk, a felsőbb kultúra intézményeit magasabb egységbe fogjuk össze, s egyúttal

a pártpolitikai befolyásokat kizárjuk a felsőbb kultúra szentélyéből.

E század folyamán sokat hallottunk a parlamentarizmus válságáról, s egynémi igaz lehet, amit e rendszer kárairól mondanak. Az emberiség azonban egyelőre semmit sem bírt kitalálni, ami megfelelőbb volna s amivel a parlamentarizmust pótolni lehetne. E szerint a probléma egy parlamentárisan kormányzott állam kultúrpolitikusára nézve abban áll, hogy a parlamentarizmus káros mellékhatásait a magasabb kultúra területéről kiszorítsa. Minden el volna veszve, ha a pártpolitika betörne Apollo és Minerva szent berkeibe s ott a leggyöngébb virágokat eltaposná.”

Klebelsberg Nagy-Britanniát hozza fel példának, ahol a fékek és ellensúlyok ékes bizonyítékát a kultúra önállóságára maga az önkormányzatiság eszméje jelenti. Sajnálattal állapítja meg, hogy a kontinens országaiban azonban a népképviselet hozzá van kapcsolva az ancien régime-ből átvett végrehajtó hatalomhoz:

„A parlamentarizmus lényegéhez tartozik, hogy minden idő többségi pártja elhatározón befolyásolja a kormányt, ami a kinevezések befolyásolására vezet, mert hiszen eszmék, politikai irányok és programok emberek, személyiségek által valósulnak meg. Ami a parlamentáris rendszer lényegéhez tartozik s az általános politika terén, továbbá a szociális és gazdasági politikában jól bevált, azt a magasabb kultúra terétől elvileg távol kell tartani.

Az egyetemek minő süllyedéséhez vezetne például, ha a tanárok kinevezésénél a jelöltek politikai pártállása volna irányadó?”

Klebelsberg az egyetemek és az akadémia autonómiája mellett tör lándzsát:

„Mi Magyarországon azáltal kívánjuk az említett károkat ellensúlyozni, hogy a magasabb kultúra terén az autonómia gondolatát tettük uralkodó elvvé. Hogy mennyire az önkormányzat a természetes kormányzati forma a felsőbb kultúra ügyeire nézve, legvilágosabban kitűnik az egyetemek és tudományos akadémiák fejlődéséből.”

Itt Klebelsberg felvázolja a középkori egyetemek autonómiáját, ill. a modern kori akadémiák kialakulását, majd így ír:

„Eddigi fejtegetéseimet összefoglalva ismétlem, hogy a magasabb kultúra ügyei ellátásának újjászervezésénél Magyarországon következetesen két alapelvet követtünk. Egyik a különböző intézmények szerves összefoglalása, másik a miniszteri hatáskör korlátozása, háttérbe szorítása a hivatalnok-rendszernek s az önkormányzatiság keresztülvitele. E rendszer keresztülvitele természetesen nagy önfegyelmet kíván a miniszter részéről.

De aki csak egyszer is érezte életében a benső undort, amikor politikai oldalról jövő beavatkozásra nem helyénvaló kinevezést kellett eszközölnie, az készséggel el fogja magát szánni az önkorlátozásra.”

Klebelsberg határozott elképzelésekkel rendelkezett a sport, a művészetek és az oktatási rendszeren kívüli népművelés kérdéseiről – ezekről sorozatunk következő részében olvashatunk.

De… miért?! Miért nem iratkoztál fel a hírlevélre? Egyre nehezebb eljuttatni hozzád a cikkeinket… Itt tedd meg: