Hogyan merészkednek?!

De hát tanárokkal mindent lehet tenni

Fogadkozás, hazudozás majd a nagy semmi – ez a dinamikája a kormány hozzáállásának a tanári fizetésekhez, illetve ezeken keresztül a közoktatáshoz – 1908-ban is. Pedig nagyon sokan egészen pontosan látták már akkor: a közoktatás az igazi kulcsa a társadalom felemelkedésének. Cinikus fricskája a sorsnak, hogy százhúsz évvel később ugyanazokkal a vaskalapos érvekkel harcolunk, mint annak idején.

„A tanárok körében oly nagy a forrongás, az elkeseredés a folytonos mellőzés és semmibevevés miatt, hogy komolyan lehet tartani attól, hogy ezt a jámbor, valósággal birkatürelmű tömeget nemhogy a főigazgatói tekintély, de még nagyobb mumus sem tarthatja vissza a legvégső fegyvertől – a sztrájktól” – írta Az Ujság 1908. március 22-i számában egy elkeseredett tanár.

Amióta Széll Kálmán miniszterelnöksége idején (1899–1903) a magyarországi tanárok fizetése majdnem – de csak majdnem – utolérte az osztrák kollégákét, a 20. század elején a hazai tanároknak továbbra is fizetésük elégtelenségével és státusuk rendezetlen mivoltával kellett szembenézniük.

1908-at megelőzően – a Széll Kálmán-kormány idején csak majdnem bekövetkezett nagy áttörést követően – a magyar kormány 1904-ben csupán felmás módon, a pótlékok kérdését rendezve foglalkozott a tanárok fizetésével, de érdemi intézkedés nem történt.

„A kultuszminiszter mindennel foglalkozik, csak éppen a szakjával nem”

Talán nem meglepő, ha Az Ujság c. lap 1908. március 22-i számában egy tanár „A tanárok forrongása” című írásában ilyeneket olvashattak a korabeli újságolvasók:

„A magyar tanárság érzi, hogy érdekeinek legfelső képviselője, a kultuszminiszter mindennel foglalkozik, csak éppen a szakjával nem. Kizárólag politikus és pedig oly szellemű politikát képvisel, a melyet a felvilágosodás és szabadgondolkodás tábora, a tanárság különösen a tanítás körében magáénak nem vallhat. Mikor az egész ország tanársága egyhangúlag hozott memorandumát terjesztik a minisztérium elé, egy hang sem biztatja a súlyos anyagi helyzetben vergődő tanárságot azzal, hogy a minimumra redukált kívánságai teljesülni fognak.”

A tanárok követelés ugyanis az volt, hogy a – pótlékról lemondva – fizetésüket a közszféra más szereplőinek, így a bírósági dolgozóknak fizetésével hozzák összhangba.

1906–1910 között Wekerle Sándor második kormányának vallás- és közoktatásügyi
minisztere Apponyi Albert volt

A tanárok kérése az volt, hogy „a helyettes tanárok a bírósági jegyzőkkel, a tanárok a törvényszéki bírákkal, az igazgatók a táblabírákkal és a főigazgatók a curiai bírákkal legyenek egyenrangú fizetésben”.

A jogász végzettségű Barkóczy Sándor miniszteri tanácsos, a középiskolákért felelős ügyosztály felelőse azonban meglehetősen elutasítólag reagál az igényre, amikor is – a lap értesülései szerint – állítólag ezt mondta:

„hogyan merészkednek a tanárok a maguk munkáját a bírákéval összehasonlítani?!”

Barkóczy kijelentése nagy elkeseredést okozott a tanárok körében: „Hát a kiktől függ a tanárság sorsa, azok is így gondolkodnak róluk?”  Az Ujság már említett számában a tanári igényekkel szembeni minisztériumi álláspont lehetséges okait is meglelni vélte a cikket jegyző tanár:

„Először is a minisztériumban a középiskolák ügyosztályában nincs egyetlenegy ember sem, a ki tanár lett volna; az a néhány szolgálattételre beosztott tanár csak gép, a ki dolgozik, de nincs döntő szava semmiben; egyszerűen a személyi ügyek referensei, a mit éppen úgy elvégezhetne egy jogász úr, egyetemi hallgató, mint a hogy elvégzik a sokkal fontosabb ügyeket. Melyik minisztériumban dolgoznak nem szakemberekkel? Miért nincs a hadügyminisztériumban finánc, jogász vagy tanár? Ugyebár azért, mert nem lenne észszerű; de a tanároknál lehet.”

A másik jelentős probléma az ún. helyettes tanárok ügye: ők azok a tanárok, akik ugyanolyan képzettséggel és végzettséggel rendelkeznek, mint a „rendes” tanárok; munkájuk ugyanaz, jogaik és fizetésük kevesebb.

„A helyettes tanár egy évre kap megbízást, az év végén még nem tudja, hogy a következő évben alkalmazzák-e vagy sem; vasúti igazolványt nem kap, de azért minden munkájáért épp oly felelős, mint bárki.”

A legnagyobb gond – nyilvánvalóan – a helyettes tanárok csekély fizetése.

„Stratégiai nyugalom”

A jó munka alapfelétele a jó fizetés: ez lenne Az Ujság 1908. március 22-i számában „A tanárok forrongása” című cikk írójának (egy korabeli tanárnak) az egyik legfontosabb meglátása:

„Már most, ha igaz az, a mit minden miniszterünk hangos szóval hirdetett hivatalba lépésekor, hogy a tanári hivatás eredményes alapfelétele a teljes lelki nyugalom, akkor kérem, honnan vegy az a négy-öt éve szolgáló családos helyettes tanár (mert ilyen is sok van) ezt a lelki nyugalmat 1600 korona fizetéssel?!”

A cikk írója nem áll meg ennél a pontnál: állítása szerint 1907. április 1. óta ráadásul egyetlen helyettes tanárt sem neveztek ki rendes tanárrá.

„A minisztériumból kiszivárgott hírek szerint azért, mert tavaly huszonöttel többet neveztek ki, mint szabad lett volna; ezt most ki kell spórolni a helyettes tanárokon. Azért, hogy 20 000 koronát kispóroljanak nyomorult fizetésen tengődő hivatalnokokon, azért nem neveznek ki senkit! Értik ezt? Kacagtató volna, ha nem harsogná túl a kacagást a korgó gyomor és a hitelezők sürgető szava. 

Nem, uraim, kegyelmes miniszter urak, milliárdos költségvetésnél ne a helyettes tanárokon spóroljanak ki 20 000 koronát, hanem másutt takarékoskodjanak. Például, miért meszeltetik ki 62 000 korona költségen a Nemzeti Színházat, ha az úgyis le akarják bontani még az idén?”

Az 1837–1913 között a Rákóczi (Kerepesi) út 3. helyén állott Nemzeti Színház épületében 1908 nyarától nem tartottak többé színelőadásokat – azok átkerültek a Blaha Lujza téri, később ugyancsak lebontott épületbe. A Nemzeti Színház 1908 óta bezárt épületének bontását végül 1913-ban kezdték meg – Fotó: Fortepan — Adományozó: Budapest Főváros Levéltára, CCO Public Domain

A felelőtlen, át nem gondolt költségvetési lépések és a tanárság siralmas anyagi helyzete közti disszonancia erős aggodalomra ad okot:

„Hogy mily komoly a helyzet, arról lapokat lehetne írni és hogy eddig a helyettes tanárok nem tették meg azt, a mit mint ultima ratio-t akartak megtenni,

ebben oroszlánrészük van a rendes tanároknak, a kik már megtanultak tűrni, hallgatni és nyelni – a keserű labdacsokat.

És most éppen ebből a higgadt, sokat mellőzött tanárságból tört ki a visszafojtott keserűség és felháborodásában olyan megoldásokon gondolkodik, a mely talán nem illik hozzá, de illik ahhoz a méltánytalan eljáráshoz, lenézéshez, melyben oly bőven volt ennek a karnak része, mint talán senkinek.”

De voltaképp mi is indokolja a tanárság és a tanári fizetések Barkóczy tanácsos által olyannyira kifogásolt összehasonlítását a bírói karral és a bírói fizetésekkel?

„Így áll az ügy a nemzeti kormány uralmának második évében”

Az Ujság 1908. március 22-i cikkéből azt is megtudhatták a korabeli olvasók, mi is indokolná a tanárok összevetését a bírókkal:

„Vegyük szemügyre nyugodtan a dolgokat. A bírói kvalifikáció: négy évi egyetem és bizonyos gyakorlat után a bírói vizsgálat. A tanári szintén négy évi egyetem és gyakorlat után a tanári vizsga, a mely nélkül nincs oklevél. A minősítés tehát egyenlő. És a tanár sohasem jut bele a VII. fizetési osztályba, ha harminc éven túl szolgál is, míg minden járásbíró, ügyész és törvényszéki bíró feltétlenül belekerül a VII.-be. A tanár lehet a legkitűnőbb tanár, örökké tanár marad; számára nincs helyi előléptetés, nincs ’cím és jelleges’ igazgató, legfeljebb címzetes, de jelleg nélkül. […] Hol van itt a méltányosság, az egyenlő elbánás az egyenlő képesítésűek között?! Vagy talán nem fontos egy kultúrállam vezérfiai előtt az a munka, melyet kultúrája ügyében végeznek? Avagy a magyar tanárok nem kaphatják meg a nemzet jövedelméből az őket munkájuk után megillető részt? Avagy csak a mi fizetésünk rendezésénél kell az állami financiákat tekintetbe venni?”

1902-ben kibocsátott 1000 koronás bankjegy

„A tanárok forrongása” című cikk szerzője egészen borúsan és fenyegetően látja a korabeli helyzetet:

„De hát tanárokkal minden meg lehet tenni. A tanárnak a legsajátosabb magánügyeibe épp úgy, mint az iskolában végzett dolgaiba a főigazgató büntetlenül és vissza nem utasítva beleavatkozik; a tanárt áthelyezni a ’szolgálat érdekében’ szabad – a bírót nem”

– írja a cikket jegyző tanár, aki nem átall kifejezetten fenyegető jóslatokkal élni, ha a tanári kérések nem fogadtatnának meg:

„Ha rövidesen meg nem kapjuk mindazt, a mit a memorandumban összefoglaltunk, a melyek tehát igazán a minimumra redukált kívánságai a tanárságnak, akkor rövidesen felfordul minden. Tudják ezt a veszedelmes elkeseredést nagyon jól a minisztériumban is, de lekicsinylik; nem hiszik el, hogy ez a csendes tömeg meg mer mozdulni. Hát csalódni fognak nagyon.”

A megoldás persze – a cikk korabeli írója szerint – meglehetősen egyszerű lenne:

„Levelek, átiratok, felhívások mennek mindenfelé, a forrongás terjed és határt szabni csak egyféleképpen lehet, a gyors fizetésrendezéssel.

Az eddigiek szerint a tanárság minden néven nevezendő egyletből kilép, a kötelességén túl semmit sem tesz. A tanári pályára lépőket lebeszéli szándékukról s ha szép szóval nem megy, megy majd másképp. A többi jön nemsokára, de ’rabok többé nem leszünk’.

Így áll az ügy a nemzeti kormány uralmának második évében.”

A minisztérium malmai természetesen 1908-ban is igen lassan őröltek.

„Csak tanárember méltányolhatja a tanárság küzdelmeit”

Fél évvel a fenti újságcikk után a Budapesti Hírlap 1908. október 27-i számában a „Tanárok mozgalma” című cikkben még mindig az alábbiakról olvashatunk:

„1893 óta hasztalan vár a tanári világ oly rendszerű fizetésrendezésre, mely a megnehezült életviszonyokkal szemben létét biztosítaná, lelki nyugodtságát visszaadná és magának a tanügy menetének nyugodt lefolyást biztosítana. A tanári világnak egyértelmű kívánsága, hogy fizetése és előmenetele csakis a szolgálati idő elvén nyugodjon.”

A probléma megvitatására Budán összegyűlt középiskolai tanárok szerint „a státusnál és a fizetésrendezésnél megnyilvánult balfölfogás az ügyosztály jogászaitól eredt. Ez a jogászság szerintük teljesen érzéketlen és tájékozatlan a tanárság működése, életfelfogása, társadalmi helyzete és egész lelki világa iránt.

Kielégítő megoldás a tanárság véleménye szerint csak akkor lehetséges, ha a középiskolai ügyosztály élére, sőt az egész osztályba szakértő pedagógusok kerülnének.

Csak tanárember méltányolhatja a tanárság küzdelmeit, törekvéseit és tájékoztathatja a reális viszonyoknak megfelelőleg a minisztert. […] Az értekezleten az elkeseredés mellett kifejezték azt is, hogy nem szűnnek meg bízni abban, hogy Apponyi Albert gróf miniszter jobb információk birtokában a tanári kar súlyos sérelmeit orvosolni fogja”

Maruzsa Zoltán, köznevelésért felelős államtitkár, tanár

Barkóczy, a középiskolai ügyosztály vezetője azonban meglehetősen sokáig megőrzi pozícióját, noha áthelyezéséről, menesztéséről többször is felreppennek hírek. Végül Apponyi utódja, Zichy János helyezi át másik tisztségbe.

Felmerül persze a kérdés: ezzel megoldódott-e a korabeli tanárok státusának és fizetésének kérdése? A folytatásból ez is kiderül.


A Szabad Vonalzó egy független híroldal, ahol az oktatási mozgalom híreiről olvashatsz.

A portál fenntartásához, és további minőségi anyagok gyártásához azonban stabil pénzügyi háttérre van szükségünk. Köszönjük, ha Te is hozzájárulsz a munkánkhoz!

Az adományokat a Szabad Vonalzót facilitáló Humán Platform Egyesület gyűjti és kezeli.

Az oldal biztonságos tranzakciót tesz lehetővé.