„Valahogy elleszünk ebben a posványban” – mi a baj a magyar oktatási rendszerrel?

Nem látványosan omlik össze, de amit eredményez, azt a társadalom legnagyobb részének meg kell tanulnia elviselni – mert egyszerűen nem lesz más választása. Nahalka István oktatáskutató, nyugalmazott egyetemi docens, a neveléstudomány kandidátusa fogalmazza meg nekünk, miért egyre elkeseredettebbek a civil panaszok oktatásügyben.

Kormányellenesség? Fideszellenes propaganda? Nahalka Istvánnal, a magyar oktatáskutatás egyik legmeghatározóbb alakjával beszélgetve teljesen abszurdnak tűnik ez az „érv” – ez az univerzális, mindenre adható válasz, amivel a kormánymédia rendszerint elintéz minden kritikát, amivel az oktatásirányítást, a magyar állami oktatás helyzetét – ennek kapcsán pedig magát a kormányt – illetni szokták. A beszélgetés egyik pontján ki is fakad:

„Pedagógiai kultúra terén óriási feladataink lennének, óriási feladataink – de nem lehet velük foglalkozni, mert ilyenekkel kell, hogy fizetés, pedagógusok létszáma, hülye kormány, és így tovább…”

A sorsfordító kérdések helyett folytatott kirakatharcnak azonban nagyon is valóságos áldozatai vannak. A magyar oktatás jelenéről és kilátásairól beszélgettünk Nahalka Istvánnal:

Nem csak frusztráció

Hogy mennyi pénzt költünk az oktatásra, az attól függ, hogy a társadalom mennyire tartja fontosnak azt. Nahalka szerint nem volt olyan korszaka a magyar oktatás történetének, amikor kifejezetten a magyar pedagógusok jó helyzetbe hozása lett volna a feladat. Volt ugyan olyan időszak, amikor az oktatás egésze szemponttá válhatott – és itt elsősorban Klebelsberg munkásságára gondol (róla és munkájáról ebben és ebben a cikkben írtunk bővebben). Ezek a fejlesztések azonban elsősorban az infrastrukturális fejlődést célozták, nem az volt a céljuk, hogy ezt a társadalmi réteget, a pedagógusokat, „jobban meg tudják támogatni”.

Azt sem lehet mondani, hogy ne fordultak volna elő módszertani változtatások a magyar oktatás történetében. Azonban, ha a mai állapotokat nézzük, kijelenthető, hogy ezek nem vezettek nagyon magas szintre.

A mai oktatást elavult pedagógiai kultúra jellemzi.

Szembetűnő, ahogy az egyes, egymást követő politikai erők, kormányra kerülve – megelőző ellenzéki álláspontjukhoz képest – rendre meglehetősen mérsékelt ambíciókkal fognak hozzá az oktatási kormányzásnak. Nahalka ennek okát abban látja, hogy a politikai erők egész egyszerűen nincsenek felkészülve arra, hogy érdemi változásokat hajtsanak végre:

Jellemzően nem csak az akarat, de a kompetencia sem áll rendelkezésükre.

Mélypont

2010 óta, amikor a jelenlegi kormányzat hatalomra jutott,

az oktatáspolitika gyakorlatilag hátraarcot csinált.

Mindaz a minimális fejlődés, ami az európai uniós integrációs folyamatoknak köszönhetően a megelőző évtizedekben bekövetkezett, gyakorlatilag megszűnt. Nahalka egyáltalán nem azt mondja, hogy minden kitűnő volt 2010 előtt, de legalább az irány jó volt – ezt ez a kormány megfordította. 2010 után

a magyar oktatási rendszer a világban ma uralkodó tendenciákkal is szembefordult.

Ezért van az, hogy ma válságot élünk át: egyszerűen nem felel meg a társadalmi fejlődés követelményeinek az, amit most az oktatási rendszerben csinálunk.

A legsúlyosabb lemaradásunk az oktatás demokráciájával kapcsolatos. Ez a deficit érint mindenféle autonómiát, az intézményit, a pedagógusi-szakmait, és egyéb autonómiákat is. De ide tartozik az a –társadalmi szempontból – nem kevésbé fontos kérdés is, hogy vajon képes-e demokráciára nevelni ez az intézményrendszer. (Nahalka szerint nem képes).

Az oktatás demokráciájával kapcsolatos probléma a döntéshozatal kérdése: hogy születhetnek meg a döntések ebben az oktatási rendszerben? „Rettenetesen antidemokratikus módon” – mondja Nahalka. És ez még akkor is így van, ha 2023-ra már következetesen, minden törvény-előkészítést megelőzően gondosan prezentál a kormány egy „társadalmi egyeztetési folyamatot”. És kínosan ügyelnek is arra, hogy ez dokumentálva legyen. Ugyanakkor elég ránézni, hogy világos legyen: semmiféle egyeztetésről nincs, és nem is lehet szó – az egész folyamat teljesen formális, gyakorlatilag az egyszerű feladat-kipipálásról szól.

Azaz az egyik alapvető probléma a rendszer demokratizmusa.

A másik probléma a már említett pedagógiai kultúra.

„Egész egyszerűen lemaradtunk bizonyos vonatokról” – mondja Nahalka. Példaként a természettudományos nevelést említi, ami már a hatvanas-hetvenes években teljesen más irányokban „indult el” a külvilágban, mint ami Magyarországon érvényesül – és ezt a trendet nálunk csak nagyon kevesen követték.

„Maradt a régi, nagyon tudományközpontú, csak keveseknek jó természettudományos nevelés”, miközben a világ természettudományos nevelése már rég a társadalmi igényeket igyekezett kielégíteni. Új pedagógiai megoldások dolgozódtak ki és ezek teljesen megváltoztatták a tanulás folyamatát ezekben a tantárgyakban.

Az integrált természettudományos tárgyak jó ideje teljesen elfogadott és megszokott megoldásnak számítanak a nyugati oktatási rendszerekben. Itthon nagy nehezen szintén elindult ezeknek a bevezetése – de egyáltalán nem azért, mert a pedagógiai megfontolás ezt diktálná. Nem „a lényege miatt” – mondja Nahalka, hanem egyszerű kényszerből: nincs elég pedagógus, ezért muszáj integráltan tanítani ezeket a tárgyakat.

Az ilyen példákat a végtelenségig lehetne sorolni.

A magyar oktatás pedagógiai kultúrája – és ezért a színvonala – is alacsony.

Nahalka István szerint persze nem lesz olyan látványos összeomlás, amit tévében lehetne mutogatni: nem dőlnek le a falak, nem füstölnek az üszkös gerendák. Az iskolák nyitva állnak majd, valamiféle dolog, amit oktatásnak nevezünk, mindig lesz. Csak hát olyan, amilyen.

Nem érzés – mérés: a hanyatlást felmérések bizonyítják

A nemzetközi felmérések közül elsősorban azok, amelyek az oktatási rendszer jövőre való felkészítésének hatékonyságát mutatják, nagyon rossz képet festenek rólunk. A 2009-es legutóbbi maximumunkhoz képest lényeges zuhanás következett be a PISA-tesztek eredményeiben.

Meglepetésre a saját felméréseink is hasonló következtetésekre jutnak. Legutóbb az országos kompetenciamérés szövegértés eredményei mutatták ki, hogy nyolcadik és kilencedik osztályban lényegesen csökkent a színvonal. Ennek egy része a koronavírus-járványnak tudható be, de sajnos csak kisebb részben.

A magyar oktatás esélyegyenlőségi helyzetével foglalkozó felmérések, mutatók is fontosak, hiszen ezek is a minőségről szólnak. Azt mutatják meg nekünk, hogyan bánunk a legelesettebbekkel. És ebben igazán cudarul állunk. Több mint hetven országból az utolsó három hely egyikén vagyunk a felmérés három vizsgálati szempontja alapján.

De Nahalka saját felmérései is azt mutatják, hogy 2010 óta az esélyegyenlőtlenség tovább nőtt. Ahogy a szegregáció is:

„a roma gyerekek szegregációja egészen döbbenetes”.

A gettóiskolák – azaz azok az intézmények, ahol legalább 50 százalék a roma gyerekek aránya – száma másfélszeresére nőtt az elmúlt 13 évben. Ez óriási növekedés.

Hiszik, hogy teszik

Az a feltételezés, hogy a kormány ne tenne semmit, valószínűleg nem fedi a valóságot, hiszen nagyon is el vannak foglalva. Valószínűleg úgy is élik meg, hogy sokat tesznek a káros folyamatok lassítása, visszafordítása, a reformok érdekében.

Nahalka egyik példája erre pont az esélyegyenlőség kérdése. A kormányzat határozott elképzelése volt, hogy az egységesítés hozzájárul majd az esélyegyenlőtlenségek felszámolásához. Az elképzelés logikája szerint, ha valamennyi intézmény ugyanakkora összegből gazdálkodik majd, ha nem lesz számottevő különbség a gazdag és szegény önkormányzat által működtetett intézmények között, akkor az hozzájárul az esélyegyenlőtlenségek lebontásához. Csakhogy a szakirodalom – Nahalka szerint – már ekkor nagyjából egységes volt abban, hogy ez a fajta egyenlősítés nem jár a kívánt hatással, nem jár automatikusan az egyenlőtlenségek csökkenésével.

„Ez trivialitás kellene legyen” – mondja.

De valamiért nem álltak rendelkezésre olyan szakértők, akik ezekre az eredményekre felhívják a figyelmet.

Ráadásul az egész elképzelést a folyamat következetlensége is borította, hiszen miközben állami irányítás alá vették az iskolákat, ugyanazzal a lendülettel az egyházak irányításába adták az intézmények egy tekintélyes hányadát. Az egyházak pedig – jól dokumentált módon – lényegesen többet tudtak költeni intézményeik fenntartására, infrastrukturális és egyéb fejlesztésére, mint a most már erősen központosított állami irányítás alatt álló iskolák. Ennek következtében természetesen megint csak kialakulhattak a különbségek is.

Egy másik példa a pedagógiai kultúra kérdése. Az Európai Unió 2005 óta támogatja a magyar oktatatási rendszert. A Fidesz-kormány ezeket az összegeket központi fejlesztésekre használta fel. Azaz nem volt jellemző, hogy alulról építkező projektek érvényesüljenek, mivel kizárólag központi projekteket finanszíroztak – például ebből finanszírozták azt a tekintélyes összeget, ami az intézmények – fent leírt – államosításához volt szükséges.

Tartalmi „fejlesztések” is történtek: tízmilliárdokat költöttek a pedagógiai kultúra fejlesztésére. Jellemzően alacsony színvonalú kísérletek voltak ezek – volt olyan tízmilliárdos projekt, ahol a beszámoló sem készült el. A legfőbb gond itt is a minőség volt elsősorban.

Minden rendben van?

A kormány kommunikációjára ugyanakkor az jellemző, hogy minden rendben van, minden sikeres. Ezt gyakran statisztikai bűvészkedéssel támasztják alá: ilyen például a pedagógusszám kommunikációja is. Az, hogy a pedagógusszámot hogyan definiálja a kormány, szélsőségesen „célszerű”: az óraadóktól a nyugdíjasokig mindenkit hozzászámolnak a pedagóguslétszámhoz.

A pedagógusszámokkal kapcsolatban ma gyakorlatilag adatmanipuláció folyik.

A pedagógusképzés is rossz bőrben van Nahalka szerint. Könnyen belátható, hogy ez a hivatás nem sorolható a legvonzóbbak közé, amikor egy fiatal azt fontolgatja, vajon pedagógus akar-e lenni. Ennek megfelelően nem feltétlenül a legjobb képességűek jelentkeznek pedagógusképzésbe: ezt a képzés fejlesztésével lehetne kompenzálni, hogy a rendelkezésre álló emberanyagból hatékonyan képezzenek jó pedagógusokat. Ehhez projektekre, fejlődésre lenne szükség – ennek persze nyoma sincs.

Pénz, Brüsszel, politika

Akarja-e egyáltalán rendezni a pedagógusok béreit a kormány?

Nahalka István hajlik arra, hogy egyetértsen azokkal, akik szerint a pedagógusbérek rendezését szándékosan halogatja a kormány.

Az ugyanis letagadhatatlan, hogy a kommunikációban a pedagógusbérek állítólagos „rendezhetetlensége” összekapcsolódik azzal a narratívával, miszerint erről is „Brüsszel” tehet: ha „Brüsszel” nem packázna velünk, már rég jól keresnének a pedagógusok. Ez a kommunikáció viszont teljesen világosan politikai célú eszköz.

Nahalka ugyan hangsúlyozza, hogy nem politikus, ezekre a döntésekre nem lát rá. Az viszont biztos, hogy a költségvetés bajban van:

„Százezerszer meggondolnak mindent, hogy mire adjanak ki pénzt – erre mondjuk éppen kellene” – azaz

oktatásra és egészségügyre haladéktalanul költeni kellene.

A gazdaságot is eléri, vagy már talán el is érte, az oktatás válsága

Nahalka szerint az oktatás válsága aránylag hamar eléri a munkaerőpiacot.

„Középfokon van a betetőzése annak a folyamatnak, hogy valaki alkalmas lesz-e arra, hogy alkalmazkodjék a munkaerőpiachoz”. Magyarországon már most

30% azok aránya, akik nem tudnak alkalmazkodni a munkaerőpiac kihívásaihoz.

„Nem tanulnak meg tanulni, egész egyszerűen…”

Azok, akik most középfokon elkezdtek tanulni, akik két-három év múlva végeznek, már ilyen állapotban kerülnek ki. De ez nem egy hirtelen változás: már benne vagyunk, már érezhető, egy ideje fokozatosan romlik a helyzet.

„Nagyon veszélyes folyamatok ezek”.

Természetesen a kormány nagyon is tisztában van az oktatás által kibocsátott magyar munkaerő egyre komolyabb korlátaival, és azzal is próbálja kezelni ezt a problémát, hogy – számítva arra, hogy nem nagyon lesz magas hozzáadott értékű munkára képes munkavállalója – olyan iparágakat telepít be, ahol erre nem lesz nagyon szükség. Így érkeznek Magyarországra az akkumulátorgyárak, az összeszerelő-üzemek.

„Így is lehet élni, csak a magyaroknak meg kellene gondolniuk, érdemes-e.”

Mit kellene tenni azonnal, hogy az ütközés előtt elránthassuk a kormányt?

Nahalka szerint a fenntartás és az irányítás kérdéseit, a tartalmi szabályozást kellene megoldani. De mindenekelőtt a tűzoltómunkát kellene elvégezni:

fel kell emelni a pedagógusok fizetését,

akár van, akár nincs uniós támogatás.

Nem kis tételekről van szó, de ha a ferihegyi reptér megvásárlására akad 1500 milliárd forint, akkor erre is lehet találni 500 milliárdot – jelzi a nagyságrendeket Nahalka. Összességében nem lehetetlen feladatról van szó – és azonnal neki kellene látni.

Ráadásul Nahalka szerint a szokásos terveknél is jobban „meg kellene nyomni a ceruzát”: az, hogy a diplomás átlagbér nyolcvan százalékára emelik a béreket, nem biztos, hogy eléggé vonzó lesz a fiatalok számára.

Az emelés ráadásul önmagában nem is elég: máshogyan is meg kell támogatni ezt a célt, olyan lépésekkel, amelyek vonzóvá teszik a fiatalok számára a pályát. Ahol csak lehet, azonnali intézkedésekkel kell növelni az autonómiát, hogy a pedagógusok

„valóban azt érezzék, hogy értelmiségiek, és hogy ők dönthetnek a kérdésekben.”

Számos lehetőség van az autonómia növelésére. Ilyen az, hogy a kerettantervek ne legyenek kötelezőek, ahogy a nemzeti alaptantervben lévő, tananyagszerű tartalmak sem. Ennek megfelelően legyen meg a lehetőség új, helyi tanterveket készíteni, olyanokat, amelyekben már valóban fel lehet szabadítani a pedagógusok munkáját. Ezek nem igazán költségigényes intézkedések, akár azonnal is meg lehetne őket lépni.

A pedagóguslétszám növelésére az oktatásirányításnak azonban más programokat is ki kell dolgoznia, az ösztöndíjaktól kezdve más ösztönzőkig.

„Ha ezt az óriási csökkenést, ami most bekövetkezik, nem tudjuk megállítani, akkor tényleg katasztrófába megy az oktatás” – mondja Nahalka, majd gyorsan hozzáteszi: az iskola persze nem tud úgy válságba fordulni, hogy „ne legyen”. Mindig „lesz”, mindig „működik” – csak hát úgy, ahogy.

A politika célja

Közép- és hosszútávú tervekre lenne szükség.

Ez triviálisnak hangzik ugyan, de Nahalka szerint ennek a kormánynak ez nem volt erőssége. Ad-hoc döntéseket hoztak elsősorban, nem voltak tervszerűek a lépések – most pedig nagyon komoly stratégiai tervezésre lenne szükség, szinte minden területen.

Nagy baj, hogy ezek a változások időt vesznek igénybe, nem változik minden egy csapásra. Példa erre az iskolastruktúra kérdése: a magyar iskolastruktúra rettenetesen elavult, az egyik legkorszerűtlenebb, a világ egyik legszelektívebbje. Ahhoz, hogy ez megváltozhasson, egyrészt nagyon komolyan meg kellene tervezni, majd egy igazán széleskörű társadalmi egyetértést kellene kialakítani – és ehhez lenne szükség hatékony és ügyes politizálásra: elfogadtatni a társadalommal a változást.

„Ez lenne a politika, és nem az, hogy valamit kitalálok a központban és megpróbálom lenyomni az emberek torkán.”

A háromféle pedagógiai kultúra

Magyarországon alapvetően háromféle gondolkodásmód létezik.

Az első, mely szerint a pedagógus egy „nagy magyarázó„: aki kiáll a gyerekek elé, fantasztikusan beszél, a szavait isszák a gyerekek, az órája egy csoda, stb. Ilyenből nagyon kevés van, igazából nem alkalmazható, nem értelmezhető követendő példaként.

A modernnek nevezhető pedagógiai kultúra már arról beszél, hogy korszerű módszerek kellenek, hogy projektmunkára van szükség, hogy csoportban kell dolgoztatni a gyerekeket, stb. Az esélyegyenlőtlenségről azt mondja, hogy az egy olyan probléma, amit meg kell oldani – míg az előző csoportban igazából nem is nagyon figyelnek az esélyegyenlőtlenségre. A modern felfogásban úgy gondolják, hogy a gyerekek „behozzák az iskolába” a saját helyzetüket, az iskolának pedig az a feladata, hogy felzárkóztassa a hátrányos helyzetűeket. A tanulásról azt gondolják, hogy ők átadják a tudást, a lehető leghatékonyabban, és azt várják a gyerektől, hogy ő pedig vegye át, törekedjen a tudás átvételére. A tantervben le van írva, amit át kell adni – ahogy át kell adni a társadalomban általánosan elfogadott értékrendszert is.

A harmadik csoport, a posztmodern, lényegesen túllép az utóbbi szemléleten. Az esélyegyenlőtlenséggel kapcsolatban felveti, hogy annak nem az az oka, hogy a gyerek szegény, cigány, stb., hanem az, hogy az iskola egyoldalúan viszonyul a gyerekekhez. A tanulással kapcsolatban felveti, hogy „nem én adom át, hanem a diák magában konstruálja a tudást, nekem ezt a folyamatot kell segítenem.” Az értékekkel kapcsolatban azt állítja, hogy nem az a feladata, hogy ráerőszakoljon egy, az adott helyzetben éppen társadalminak kinevezett értékrendet a diáknak, hanem hogy megismertesse vele az értékrendeket, és hagyja őt választani. És hogy megtanítsa, hogy hogyan érdemes dönteni közöttük. A tantervekkel kapcsolatban a modern szemlélet azt mondja, hogy nem kell sok tananyag, csak annyi kell belőle a központi tananyagban, amennyit mindenhol meg lehet tanítani. A posztmodern szemlélet ezzel szemben azt mondja, hogy jóformán teljesen ki kell irtani a tananyagot a központi tantervből, hadd legyen teljesen szabad a pedagógus abban, hogy milyen tananyagokat érvényesít, milyen célokat, követelményeket támaszt az egyéni környezetekben.

Azaz a posztmodern lényegesen meghaladja a modern gondolkodást.

Ma azt mondhatjuk, hogy a posztmodern gondolkodást a pedagógusoknak csak nagyon kis része képviseli. Pedig ebben

a pedagógia által lényegesen alátámasztott állításokról van szó:

ebbe az irányba fejlődik a világban az oktatástudomány.

„Valahogy ismerkedni kellene vele, még ha nem is máról holnapra elsajátítani” – mondja Nahalka.

„Pedagógiai kultúra terén óriási feladataink lennének, óriási feladataink – de nem lehet velük foglalkozni, mert ilyenekkel kell, hogy fizetés, pedagógusok létszáma, hülye kormány, és így tovább…”

Persze, vannak már Magyarországon is intézmények, ahol ilyen módszertanokkal oktatnak már. Még akár állami iskolákban is előfordulhat ez – ugyan ezekben tényleg nehezebb ezt kivitelezni, hiszen ott a nemzeti alaptanterv elnyomó hatása jelentősebb.

A változás stratégiái

Nahalka szerint az oktatási reformmal kapcsolatban mindig van ellenállás, de ha jó kapcsolatot tudunk kialakítani a szülőkkel, akkor ők „mennek veled”. Példaként elmondja, hogy amikor Magyar Bálint oktatási minisztersége alatt egyik napról a másikra eltörölték a osztályzást az alsós osztályokban, akkor egyrészt a tanítók lázadtak fel, másrészt a szülők. De voltak helyek, ahol a tanítók egyrészt elfogadták ezt a dolgot, másrészt képesek voltak meggyőzni a szülőket arról, hogy ez jó.

Persze, Magyar Bálinték említett reformja is alaposan el lett rontva politikailag.

Reformot következetesen és sok területen kell érvényesíteni, nem lehet egy elemet kivenni és azt áterőltetni a társadalmon.

Ehhez képest itt is hibás volt az előkészítés, az egyeztetés – gyakorlatilag nem is szóltak a pedagógusoknak arról, mire készülnek.

„Persze, nem csak Fidesz-kormányok tudnak rosszul kormányozni” – mondja Nahalka.

Ha nem változik semmi

Érdemes belegondolni, mi történik akkor, ha mégsem változik semmi a közoktatásban, ha nem sikerült megállítani a hanyatlást, megállítani a pedagógus-elvándorlást, a minőségi romlást.

Nahalka szerint ennek a rendszernek lesznek haszonélvezői – bár nem sokan. Lesz viszont egy jóval nagyobb tömeg, akik vegetálni fognak ebben a helyzetben, akik pont annyi tudást tudnak majd összeszedni, amivel olyan munkákat tudnak csak ellátni, amelyek nem túlságosan izgalmasak, nem kreatívak, nincs bennük hozzáadott érték.

Továbbra is működnek majd a már most is létező elit iskolák, ahol olyan gyerekeket képeznek, akik eljutnak egyetemekre, főiskolákra. Ők ezekben az intézményekben megszerezhetik majd azokat a papírokat, amikkel magasabb társadalmi státuszba kerülhetnek. Ők kevesebben vannak.

A többiek, a többséghez tartozók, viszont vegetálnak. Látni fogják a problémákat, küzdeni fognak velük, de a kompetenciamérések továbbra is rossz adatokat mutatnak majd. Nekik valahogy ki kell húzniuk ezt.

„Valahogy elleszünk ebben a posványban.”

A távol-keleti munkaerő – szemben a magyar munkavállalókkal – betanítható, ezért érkeznek hozzánk nagyobb számban. Az ő oktatásuk kompetenciaalapú, ezért az oktatási rendszerük által kibocsátott munkaerő is rugalmasabb, jobban használható.

Régiós szinten is lemaradunk. Egyre jobban elszakad tőlünk – felfelé – Lengyelország, Csehország, Szlovénia, bizonyos területeken Horvátország. Most Szlovákiával vagyunk egy szinten több szempontból, illetve Románia és Bulgária is nagyjából ide tartozik, bár egyelőre jellemzően rosszabb adatokkal rendelkeznek, mint mi. A többiek viszont sokkal jobbakkal.

Régebben nem ez volt a helyzet.

A balti államok mára gyakorlatilag elmentek mellettünk, „Finnországi szintekre emelkedtek”, különösen Észtország, de az utóbbi időszakban Litvánia is. Hozzájuk képest már az utcában sem vagyunk – gyakorlatilag már nincs közünk hozzájuk.

„Szóval lemaradtunk.”

Az interjú felvételében közreműködött és a videóvágási munkákat elvégezte: Balogh Dénes.

Nincs sok pénzünk Facebook-hirdetésekre. Ha nem iratkozol fel a hírlevelünkre, nem érünk el a cikkeink zömével. Itt tedd meg: