Pedbérek: Petőfi lángostora, a lé(t) és a tudat

Amikor a pedagógusbérek ügyében Tisza István összecsapott Szabó Dezsővel, a feldühödött dúsgazdag gróf Petőfi lángostorával fenyegette és pitiáner kicsinyességgel vádolta az éhező tanárt. Szabót sem kellett félteni: a Nyugatban válaszolt – nem is akárhogy.

A tanárok státusának és fizetésének sikertelen, halogatott és megoldatlan rendezése már évszázados történet e hazában – pedig egyszer már Ausztriát is majdnem utolértük. Az sem újkeletű jelenség, hogy

vagyonos politikusok egy egyszerű béremelés kérdését ideológiai alapra helyezve a nemzet megmaradását veszélyeztető támadásként minősítik, a kérdésben megnyilvánuló tanárokat pedig valóságos nemzetárulóként bélyegzik meg.

Tisza István és Szabó Dezső csörtéje a 20. század elején gyönyörű példája ennek a harcnak.

Korábban már olvashattunk arról, hogy 1910-ben a székelyudvarhelyi tanárok nevében, Szabó Dezső megfogalmazásában egy országos indulatokat kiváltó kezdeményezés indult el a tanárok bérének és státuszának rendezése ügyében. Szabó Dezső kiállása viszont – egyebek között – korábbi pártfogójának, Tisza Istvánnak a nemtetszését is kiváltotta. Tisza, az egykori – és későbbi – miniszterelnök, országgyűlési képviselő a Magyar Figyelő című lap 1911/2. számában dörgedelmesen megrótta a méltatlankodó tanár urat.

Szabadgondolkodás

A földbirtokos arisztokrata Tisza István Szabadgondolkodás című cikkében a tanárok bérrendezésének ügyében megfogalmazott kiáltványra reagálva a nemzeti létéért aggódó államférfi hangján fogalmazza meg aggályait. Egyebek között így ír:

„Ki beszél ma már Rákócziról, szabadságharcról, nemzeti nagyságról, a nemzetért való önfeláldozásról? A mai ’fiatalokat’ a létért való küzdelem sivár ösztöne hevíti. ’A Talpra magyar-t’ nem lehet üres gyomorral szavalni, kiáltja a magyar ifjúság idealizmusának hivatásos ápolója.”

„(Micsoda lángostorral vágna, ha élne még közöttünk, e mondás szerzőjén végig Petőfi! Ő bezzeg jobban ismerte az üres gyomrot, de kevesebbet törődött a statusrendezéssel, mint ez a méltatlankodó tanár úr.)”

Tisza fenti gondolatmenetét még tovább folytatja, amikor a kicsinyes, önző és partikuláris érdekeket (így a tanári státus- és bérrendezés kérdését) szembeállítja a magasabb célok alá rendelt hivatástudattal:

„Olyan szívesen gondoljuk a világ közepének önmagunkat. Olyan jól esik a magunk szűk látókörű, rövidlátó, gyarló szemének nézőpontjáról nézni le az egész mindenségre; a teremtés urainak képzelni magunkat és azt hinni, hogy minden a mi nagyúri kénye-kedvére van rendeltetve. Olyan szívesen helyezzük magunkat a világ közepébe. Olyan szívesen szabadítjuk fel magunkat mindazok alól az alkalmatlan ethikai korlátok alól, amelyek akkor, amidőn a porszemet szerves kapcsolatba hozták a mindenséggel, amidőn az atomot beleillesztik magasabb rendű lények életébe, amelyekhez csak azáltal emelkedhetik fel, hogy törvényeinek aláveti magát, tényleg szabadabb, igazabb, magasabb rendű élet sorompóit nyitják meg a véges ember előtt. Mert hiszen az egyént csak az emelheti fel, ha magasabb céloknak alárendeli magát; csak az teheti valóban szabaddá, ha hivatásának szolgálatába szegődik.”

A tanári bérrendezés szűklátókörű és nemzetietlen mivoltát ostorozó Tisza István a folytatásban az úgynevezett „szabadgondolkodás” romboló hatásairól elmélkedik.

„Liberális véleményterror”

A szabadgondolkodás történelmi előzményeit felidézve az egykori miniszterelnök az alábbi gondolatokat osztja meg a tanárok bére miatt a nemzet sorsáért aggódó olvasókkal:

„A mi napjainkban a gondolkodás szabadságát nem a hatalmon levő tekintély zsarnoksága tiporja el. Ami veszély még erről az oldalról fenyeget, azzal játszva bánik el a 20-ik század pezsgő szellemi élete. A mai nemzedékek gondolatszabadságát egészen más veszély fenyegeti. A hypermodern jelszavakból táplálkozó félműveltség terrorizmusa ez, amelynek vásári lármája betölti a modern kultúra egész épületét (hiszen az értelmi világban is annál kongóbb hangot ad minden tárgy, mentől üresebb) s a félműveltség egész türelmetlenségével és elbizakodottsággal hurrog le minden ellenvéleményt.”

Tisza ki is jelöli a helyes és követendő utat:

„Nekünk a gondolkodás szabadságát a ’szabadgondolkodók’ ellen kell megvédenünk.”

„A léleknek azt az igazi szabadságát, amely minden ember számára biztosítja az igazság kereséséhez való jogot és megbecsült az igazság felé törekvő minden becsületes munkálkodást, amely megérteni, tárgyilagosan értékelni kívánó jóakarattal fogadja az emberi elme minden őszinte törekvését; amely nem divatos áramlatok, nem közhelyek szerint ítél, de tért enged minden komoly értékkel bíró szellemi irányzatnak s az ellentétes áramlatok szabad mérkőzésétől várja haladásunkat, a felvilágosodást.

Az egész európai kultúrának nagy erőpróbája ez: fenn tudjuk-e tartani a gondolkodás valódi szabadságát?”

A tanárok státus- és bérrendezésének kérdésétől az emberiség és a nemzet létének kérdéséig eljutott Tisza István erre is kész a válasszal.

„Mi nemzeti alapon állunk”

Cikkének folytatásában így ír az egykori és későbbi miniszterelnök, a Magyar Figyelő szerkesztőbizottsági elnöke:

„Nagy kérdőjel előtt áll az emberiség, de e kérdőjel senkire nézve sem lehet félelmetesebb, mint reánk, a mi kultúránkra, a mi nemzeti létünkre nézve. Töredelmesen bevalljuk: mi nemzeti alapon állunk. A hypermodernek szerint nacionalisták vagyunk. Hiszen ők ma már nem beszélnek nemzeti szempontokról, csak nacionalista előítéletekről. Ezek az előítéletek szaturálnak bennünket. Édes keveset bánjuk az egész emberiség boldogulását, ha az a magyar nemzet haladásával, virágzásával, nagyságával nincs egybekötve.”

A tanárok bérkérdésének rendezésétől kicsit messzire jutott Tisza István, amikor így ír a folytatásban:

„Nő a kultúra terhe. Súlyosbodik a penzum, amelyet a nemzeti léleknek el kell végeznie és minden attól függ: sikerül-e megrostálnunk azt, amit a nyugat nyújt nekünk, szélnek ereszteni a pelyvát, szemétre dobni a konkolyt és nemes magvat ültetni a magyar lélek talajába?”

Mivé is lenne a magyar kultúra, ha mindenféle dekadens nyugati gondolat szabadon gyökeret verhetne a Kárpátok bércei között? Tisza erre is ad receptet:

„Kultúránk jövő fejlődésének nemzeti irányát csak azáltal fejleszthetjük, ha a gondjainkra bízott új nemzedék lelkébe beleültetjük nemzeti életünk és irodalmunk kultuszát, a magyar nép lelki világának s a magyar kultúra örökbecsű alkotásainak ismeretét és szeretetét.”

Tévedés ne essék, Tisza Istvántól távol áll a gondolat, hogy bármilyen megtermékenyítő gondolatot is korlátozzon.

„Soha nem vetemednénk arra…”

A pedagógusok bérének rendezése miatt a nemzet létéért aggódó egykori miniszterelnök valóságos szabadságharcosként beállítva önmagát így ír a folytatásban:

„Nem mi akarjuk korlátozni az élet pezsgését, az eszmék harcát, a szabadságot. Mi küzdünk a szabadságért, a komoly szellemi munkán alapuló összes irányzatok szabad érvényesüléséért. Ezt a szabadságot, a gondolat igazi, megtermékenyítő szabadságát akarja békóba verni a modern felvilágosodás jelszavainak terrorizmusa.”

Cikkének zárásaként Tisza István a tévedések valóságos sorozatáról rántja le a leplet. Mindenki számára kiderül, hogy ami sötétségnek látszik, valójában világosság, ami pedig szolgaságnak tűnik, valójában szabadság:

„A mi szavunk az embert a dolgok mélyére való búvárkodásra ösztönzi, az igazság útjára, amely elvezet a korlátolt emberi elme határaihoz és arra indít, hogy világnézletünk megalkotásában segítségül hívjuk az emberi ész, szív és jellem minden nemesebb tulajdonát. Ez az út nem a sötétség, nem a szolgaság útja; ez a világosság, a szabadság, az emberi lélek erőteljes, sikeres kifejlődése, a haladás, a valódi felvilágosodás felé vezet.”

Tisza filozófiai eszmefuttatására reagálva Szabó Dezső a Nyugat 1911/9. számában jelenteti meg „Válasz Nagyméltóságú Gróf Tisza István volt miniszterelnök, nagybirtokos úrnak” című írását.

„A megtámadott tanár szükséges védekezése”

Szabó Dezső az alábbiakban reagál Tisza véleménycikkére:

„A Magyar Figyelő ápr. 1-i számában Nagyméltóságodtól egy kis morális dythirambus jelent meg Szabadgondolkodás címmel. Ebben rám is méltóztatik egyet legyinteni. Így

az a váratlan szerencse ért, hogy én is hozzáragadok Nagyméltóságod halhatatlanságához.

Mert bár nevem nincs megemlítve, a mai filológus-lázban bizonyára akadni fognak olyan disszertálók, akik napfényre fogják hozni Nagyméltóságod e mondatának historikumát. Így a jövő Tisza István-magyarázókban, ha csak egy pár percre is, egybe fogok asszociálódni Nagyméltóságoddal, Petőfivel és a lángostorral.”

Szabó ezek után idézi azt a néhány sort, melyek személy szerint rá vonatkoznak Tisza cikkében. Szabó a folytatásban nem hallgatja el, hogy korábban sokat köszönhetett Tiszának. Így ír: „segítségével jutottam be az Eötvös-kollégiumba és kaptam egy évi külföldi ösztöndíjat. Így azt hiszem, tiszteletlenségről, vagy arról a korlátolt gyűlöletről, mely sokakban egyes politikai vezérfiak ellen van, nálam szó sem lehet. Amit mondok, az a megtámadott tanár szükséges védekezése.”

Szabó Dezső leginkább azzal vádolja Tiszát, hogy az minden bizonnyal vagy el sem olvasta az eredeti felhívást, vagy ha el is olvasta, szándékosan eltorzítja annak tartalmát:

„Először is, ha lényegében nem is, de szavakban hibásan citált. Felhívásunkban így volt: „… Meg kell gondolni, hogy a Himnuszt éhes hassal csak egy bizonyos ideig lehet énekelni”. Így tehát a lángostor Kölcsey illeti. Nagyméltóságod pedig el sem olvasta azt, ami felett ítélkezik.

Másodszor: „Ő bezzeg jobban ismerte az üres gyomrot…”. Tudja-e Kegyelmes Úr, hogy én milyen küzdelmeken mentem át? Mert saját lelkiismereti receptje után csakis akkor szabadott volna leírnia ezt a mondatot. Szinte az a gyanú támad az emberben, hogy a Himnusz csak azért vetődött át a Talpra Magyarra, mert Kölcseynél nem lehetett volna bezzegelni.

Harmadszor:

Kompetens-e a Kegyelmes Úr, hogy elbírálja, mit tesz az ember éhes gyomorral.

Nem komikus – s bocsásson meg – nem szemérmetlen dolog-e, hogy Nagyméltóságod, felröpülve a maga húsz vagy nem tudom hány ezer holdas nívójára, odaénekli a nyomorgó tisztviselőknek: legyetek idealisták, éhezzetek a hazáért!”

Szabó Dezső Tisza István ideológiai hadjáratára nem kevésbé érdekes választ fogalmaz meg a továbbiakban.

„Ugyan hogy lehet a fizetéssel törődni!”

Szabó Dezső szerint Tisza cikke valóságos közhelycunami, melyre – úgy véli – ő maga is hasonló közhelyekkel tud csak méltón válaszolni:

„A legidealistább tudós is elismeri, hogy képzeteink s a velök járó affektusok összefüggenek testünk állapotaival. Lehet valaki valóságos leydeni palackja az idealizmusnak, ha nem eszik, meghal s akkor bizony a hazafias érzései is vele pusztulnak. De van ennél a gyors éhenhalásnál borzasztóbb: a napról-napra való vegetálás, a folytonos süllyedés az adósságokba, a rettentő aggodalom minden darab ruháért, minden kis betegségért.”

S ha még ez is kevés lenne, az alábbiakat is odadörgöli a nagyméltóságú úr orra alá:

„Aztán méltóztassék eltűrni, hogy konstatáljam, hogy

egy tanár van olyan kultúrember, mint a Kegyelmes Úr.

És minél inkább kultúrember: a tisztességes öltözet, a könyv, a színház, az utazás épp oly fatális szüksége, mint a kenyér. Tessék elhinni, hogyha a tanár csak századrészét kapná a Nagyméltóságod jövedelmének, nem gondolna a státusrendezéssel.

A különbség csak az, hogy ennek a tanárnak volna annyi jó ízlése, hogy bármennyire is duzzadna az idealizmustól, nem kiáltaná oda az anyagiakkal küszködőknek: Ugyan hogy lehet a fizetéssel törődni!”

Szabó Dezső az eredeti felhívással kapcsolatban egy további fontos szempontra hívja fel a földbirtokos Tisza István figyelmét:

„Negyedszer: Ha a Kegyelmes Úr igazán tárgyilagosan akart volna ítélni, elolvasta volna Felhívásunkat. Ebből látta volna, hogy az idézett mondat éppen egy aggodalmas kiáltás volt: Adják meg az anyagi békét azoknak, kik az ország jövőjét gyúrják, mert ezeknek a nyomora nemzeti veszedelem. Így a hazafias konklúzióban megegyeztem Nagyméltóságoddal.”

Szabó nem szűnik meg ostorozni egykori pártfogóját annak a Magyar Figyelőben megfogalmazott ötletrohama miatt:

„Vajon Kegyelmes Úrnak ebben a cikkjében van-e valami, ami felülmúlja a milliomos dzsentri ideológiáját?”

Szabó Dezső végül az alábbi gondolatokkal zárja Tisza Istvánhoz írt válaszát:

„Mindezek után teljes hittel mondom: Hazaellenes mindenki, ki öt, tíz, vagy nem tudom hány ezer holdnyi vagyonnal azt mondja a nyomorgóknak: ne gondoljatok az anyagiakkal, éhezzetek a hazáért. Hazaellenes, mert kompromittálja a haza fogalmát.

Nagyméltóságod szereti a hazát a maga módja szerint (tízezer jóllakott, húsz millió éhes idealistával), mi a magunk módja szerint (minden becsületes munkát gondnélküli, elégedett élet illet meg).

De merem állítani, hogyha elfogadjuk a naiv föltevést, hogy: ha Petőfi még közöttünk volna és hogyha a lángostor nem bombaszt (tanítványomtól annak vettem volna), közelebb mernék állani Petőfihez, aki a „Még kér a nép” kezdetű verset írta, mint a Kegyelmes Úr!”

Nagyjából ilyen ideológiai párharccá válik az első világháború előtti utolsó nagyobb nekirugaszkodás annak ügyében, hogy rendezzék a tanárok státusát és bérét.

Ugye, tudod, hogy szinte lehetetlen elérni téged a közösségi médiában? Ha nem iratkozol fel a hírlevelünkre, lemaradsz: