Ha nem beszélsz „szépen”, megbüntetnek az iskolában és a munkahelyen is

Ha nem beszélsz „szépen”, sőt „helyesen”, rosszabb jegyet kapsz, mint amit érdemelsz. Kevesebb pénzt keresel, mint amennyi járna neked. Nem kapod meg a beosztást, amit kiérdemeltél. A nálad kevésbé képzettet veszik fel az állásba, amire te vagy a legjobb jelölt. A nyelvi diszkrimináció létezik, és köszöni, jól van: gyakorlatilag semmi sem történik azért, hogy legyőzzük, holott nem csak az egyes embereknek, de az egész társadalomnak és a gazdaságnak is súlyos veszteség.

▶︎ Alábbi videóinterjúnkban bemutatjuk, mennyire súlyos hátrányba kerülnek ma Magyarországon azok az állampolgárok, akik valamilyen nyelvjárásban beszélnek.
▶︎ Ez a hátrány nem csak a munkavállalásnál, munkahelyi előmenetelnél érhető tetten, de bizonyíthatóan jelen van az oktatás területén is.
▶︎ Míg a nyelvjárási beszélő teljesítményét drámai mértékben alulértékelik, a köznyelven, választékosan beszélő, ám gyengébben teljesítő diákét felülértékelik.

Ketten interjúzunk egy budapesti állásért.

Tegyük fel, hogy én egy Budapesttel egybeépült kisvárosból származom, iskoláimat a fővárosban végeztem, a szüleim jómódúak. Gyerekkoromban gitárórára és vitakörbe jártam, nyelveket tanulhattam. Az egyik jónevű gimnázium tanulója voltam, szabadidőmben színházba, koncertekre jártam.

Tegyük fel azt is, hogy te egy Budapesttől 150 kilométerre lévő tanyáról származol, a falusi suli, ahova jártál, négy kilométerre volt a tanyától, ahol a családoddal laktál. Hétvégenként segítettél a családi gazdaságban, barátaid a környékről származtak, a gyerekkorod javarészét a itt töltötted, illetve a közeli kisvárosba jártál egy kis gimnáziumba.

Ami azonos bennünk, hogy mindketten megfelelően képzettek vagyunk a munkához, amire felvételizünk. Neked viszont több tapasztalatod van, mivel már egyetemistaként, diákmunkában is dolgoztál egy ilyen profilú cégnél.

Ami különbözik bennünk, hogy te erős palóc dialektusban beszélsz, én viszont kristálytiszta budapesti köznyelven szólalok meg. Ha úgy tetszik, úgy beszélek, ahogy a tévében a bemondó, te pedig sokkal, de sokkal ízesebben — mondjuk, mint egy legendás meteorológus.

Melyikünk kapja meg az állást?

Nem kell sokat gondolkodni: én kapom meg. Sőt: ez még akkor is gyakran így van, ha te sokkal jobban teljesítesz az interjún, mint én. Ez pedig érvényes az oktatás világára is: a nyelvjárásban beszélő diákot ugyanúgy lepontozzák, ahogyan én elnyerem előled a neked járó állást.

Az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetem kutatója, Jánk István foglalkozott ezzel a jelenséggel behatóan: négy ország magyartanárait vizsgálta meg egy jól átgondolt kutatás segítségével. Vele beszélgetünk az alábbi interjúban.

Kezdetnek két kisgyereket keresett, akikkel rövid, egyperces nyelvtanfeleleteket rögzített. Az egyik gyerek köznyelven beszélt, a másik erős palóc tájszólással (ezeket a felvételeket bemutatjuk fenti videónkban is).

Jánk kétféle, előre megírt feleletet mondatott fel a gyerekekkel: az egyikben ötösre feleltek, mindent elmondtak, amit el lehet mondani a témáról. A másik felelet azonban hiányos volt: csak a megtanulandók alig több, mint felét adta vissza a gyerek, ezzel objektíven maximum kettest-hármast érdemelve.

A kutató még egyet csavart a dolgon, úgy, hogy mind a kitűnő, mind a hiányos feleletből kettőt állíttatott elő: az egyik feleletben választékosan, gazdag szókinccsel beszélt a diák, a másik feleletben keresgélte a szavakat, szegényesebb szókinccsel gazdálkodott. Ezzel modellezte, hogy az egyik diák magasabb, a másik alacsonyabb státuszú családból érkezett: az alacsonyabb státuszú diák rövidebb mondatokat, kevesebb elvont kifejezést használt. Azaz nem beszélt ugyan választékosan, de fontos, hogy ettől függetlenül a tanultakat tökéletesen – értsd: ötösre – visszaadta.

Csakhogy az ötös nem mindig ötös. Sőt nagyon gyakran nem az.

A vizsgálat következtetése szerint a kétszeres nyelvi hátránnyal rendelkező gyerek járt a legrosszabbul: a nem kimondottan választékosan beszélő, palóc nyelvjárású, ám jól tanuló gyerek tökéletes feleletéért is elenyészően ritkán kapott ötöst – ugyanakkor a standard, köznyelvet beszélő, otthon választékos szókincset felszedő diák kettes-hármas feleletéért is többször kapott ötöst, mint előbbi társa.

Sőt a tesztet kitöltők egy tekintélyes része arra is vállalkozott, hogy eldöntse, a beszélő szorgalma, magatartása vajon megfelelő-e – ami persze egy egyperces felelet alapján valójában teljességgel eldönthetetlen lenne. Ezek után nyilván nem meglepetés, hogy a nyelvjárási, szavakat keresgélő, ám kitűnően felelő diák esetében rengetegen vélték úgy, hogy rossz a szorgalma, magatartása.

Jánk István vizsgálata több dologra is rámutatott: egyrészt igen fontos lenne tudatosítanunk, hogy

nem csak a köznyelv létezik, a nyelvjárásban beszélés pedig nem jelenti azt, hogy valaki nem okos vagy művelt.

Erre a tévképzetre sajnos nagyon sok dolog ráerősít az mindennapokban is – kezdve a szépkiejtési versenyektől a nyelvhelyesség mítoszán át akár a televíziós bemondók szerepéig, ahol elvétve sem látni nyelvjárási beszélőket. Pedig a nyelvjárás érték kellene legyen, nem kiirtandó kacat.

Az állam és a társadalom azzal, hogy nem foglalkozik a nyelvi diszkrimináció kérdésével, az iskolákban és a munkahelyeken is ellöki a jól teljesítők nagy részét: azok a diákok, akik így „leosztályozódnak”, nem tudnak kiteljesedni, nem érik el potenciáljukat, az iskola visszatartja őket. A munkahelyeken pedig a rosszabb szakembert vesszük fel, állítjuk pozícióba csak azért, mert meggyőzőbben, „szebben”, „helyeseben” beszél. Ez viszont az egész társadalom szempontjából kifejezetten hátrányos, és alapos közgazdasági számításokkal valószínűleg konkrétan számszerűsíthető is lenne az így eltékozolt bruttó haza termék.

Azaz a társadalmunk ma valamiért inkább megbünteti az alkalmasabb, de nyelvjárásban beszélő szakembert, diákot, míg jutalmazza a köznyelven és választékosan beszélő, ám alkalmatlan társát.

Fontos kérdés az is, hogy vajon így történne-e mindez, ha a végre hajlandó lenne lépni az oktatási rendszer az értékelés reformjának kérdésében: hiszen éppen az osztályzással van az egyik fő probléma, ahogy arra legutóbbi cikkünkben Nahalka István oktatáskutató is kitér. Míg pedagógiai értékelésre nagyon is szükség van, annak reformja jó eséllyel a Jánk István vizsgálata által kimutatott nyelvi diszkrimináció által teremtett brutális hátrány csökkentéséhez is – legalább részben – megoldást jelenthetne.

Ahhoz, hogy ez a helyzet változzon, szemléletváltásra lenne szükség. Arra, hogy a stúdiókban nyelvjárásban beszélő bemondók üljenek, hogy komoly és célzott felvilágosító tevékenység induljon a pedagógusok, és akár a szélesebb társadalom körében is. Az eltérő dialektusok marginalizálása, kiszorítása nem csak egyéni tragédiákat és társadalmi szintű pazarlást okoz, de igazi kultúrkincseket is megsemmisít: ugyanis eltűnnek, felszámolódódnak az így stigmatizált, szégyellt nyelvjárások.

Kapcsolódó cikkek:

Bebizonyosodott: a tanárok többsége diszkriminál az órákon
Nem csak a tudás számít: az iskola tényleg bünteti az eltérő nyelvhasználatot
Nem-e magyart tanítunk?
Nem-e magyart tanítunk? – A gettó-érv
Nem-e magyart tanítunk? – A nyelvhelyesség félreértelmezése
Nem-e magyart tanítunk? – A nyelvi ideológiák
Nem-e magyart tanítunk? – A társadalmi beidegződés