írta: Bojár Gábor
1989 elején a kaliforniai Szilícium-völgyben nyitottuk meg irodánkat volt cégemmel, a Graphisoft szoftverfejlesztő vállalkozással. Barátaink azt mondták, hogy őrültség, egy kis európai – pláne kelet-európai – cégnek lehetetlen betörni az amerikai szoftverpiacra, sok-sok millió dolláros marketing költés nélkül észre sem vesznek. Erre mondja viccben a mindenbe fejjel ütköző lovát áruló kupec, hogy „nem vak ez a ló, csak vakmerő”. Mi is így voltunk vele, elindultunk vakon. És barátainknak, egyelőre úgy tűnt, igazuk is volt. Bármilyen szuper termékünk is volt, a kutya sem vett észre minket.
Egészen ’89 őszéig. Ekkor ugyanis Kelet-Európában történt valami, amire – pontosabban annak következményeire – már az amerikai sajtó is felfigyelt. Augusztus 19-én az ún. Páneurópai piknik keretében a magyar határőrség az NDK-s állampolgárok előtt is megnyitotta a nyugati határzárt (másnéven a „vasfüggönyt”), amit néhány hónappal később a berlini fal lebontása és az ún. szocialista világrend összeomlása követett. És mivel az első szöget ennek a szörnyű rendszernek a koporsójába mi magyarok vertük, a Magyarország felé irányuló megnövekedett figyelemből néhány morzsa a Graphisoftnak is jutott. A jó publicitást ugyanis jó sztorival lehet megvenni és egy kis magyar cég a Szilícium-völgyben az adott világpolitikai kontextusban jó sztorinak számított. Irodánkban egymásnak adták a kilincset az újságírók és visszatérő kérdésük ez volt:
Hogyan lehetett ott, a vasfüggöny mögött egy világpiacon sikeres szoftvercéget felépíteni?
Hiszen nem fértünk kockázati tőkéhez (azt se tudtuk még mi az), a legmodernebb számítógépekhez sem férhettünk hozzá (létezett még a COCOM, a nyugati technológia Kelet Európába történő exportját tiltó szabályzás), sőt, még a hamarosan meghódított nyugati piachoz sem fértünk hozzá könnyen, olvasóink között talán vannak még, akik emlékeznek, 3 évente egyszer utazhattunk nyugatra.
Vajon mi lehetett volna a cégemből, ha a Szilícium-völgyben születik? – kérdezték.
Azt hiszem sokkal kevesebb – válaszoltam őszintén. Valóban nem volt tőkénk, de ez még hasznunkra is vált, hiszen nem a befektetőkre, hanem a felhasználóinkra kellett figyelnünk, és a legújabb Apple Macintoshokat is (ezekre fejlesztettünk) haza tudtuk csempészni Trabantunk csomagtartójában. Amikor pedig be tudtuk bizonytani, hogy kemény valutát is hozhatunk az országnak, állandó szolgálati útlevelet kapott minden munkatársunk. Ezzel pedig a munkaerőpiacon jutottunk szinte behozhatatlan előnyhöz. Egy Szilícium-völgyben induló cégnek ugyanis ez a legnehezebb: az egyetemekről kikerülő legjobb tehetségek megszerzése. Mert azok vagy biztonságot nyújtó nagy céghez mennek dolgozni, vagy ha van bennük kurázsi, saját céget alapítanak. De ki megy el valaki más induló cégéhez?
Ebben volt tehát a behozhatatlan előnyünk, a jól képzett tehetségek megszerzésében. Saját üzleti sikereimen keresztül értettem meg, hogy micsoda gazdasági érték van a magas szintű oktatásban. Sokkal több, mint a tőkében és technológiában.
Politikusaink szeretik hinni, hogy a fő gazdaságfejlesztési irányok (ún. „kitörési pontok”) kijelölése az ő dolguk. Nem tudom miért hiszik ezt, hiszen nem ők dolgoznak a világpiacon, nem ők érzik saját bőrükön annak minden rezdülését és nem ők látják belülről mire van versenyképes erőforrásunk és mire nincs. Az akkumulátorgyártást fő irányként kijelölő stratégiával például nem az a baj, hogy tévednek, hanem hogy azt hiszik ez a dolguk. Van dolguk a gazdaságban, de nem ez. Ha kitörési pontot keresnek, van ilyen, és számtalan hozzánk hasonlóan kis ország gazdasági sikere bizonyítja, hogy ez működik:
A gazdaság legbiztosabb kitörési pontja a magas szintű oktatás. Alap-, közép-, szak- és felsőoktatás. Mindegyik.
Ezt nem oktatáshoz értő szakemberként (mert nem vagyok az), hanem sikeres vállalkozóként, a magas szintű oktatás vevőjeként üzenem.
Végül még egy üzenet. Egy magát konzervatívnak valló kormány arra büszke, hogy figyel a hagyományainkra, ápolja azokat. Ha már a Horthy korszakot tekinti előképének – még ha ez sokunkban jogos ellenérzéseket is kelthet – annyit azért észrevehetnének, hogy a Trianoni tragédiából nem azért tudott magához térni a gazdaság, mert gazdasági szereplőkbe öntötték volna a pénzt, hanem mert a Klebelsberg Kunó nevével fémjelzett oktatási költségvetésre a mainál sokkal nagyobb arány jutott a nemzeti jövedelemből. Akkor ez 10% körül volt, ma 2,7%1. Ebben a korban termelte ki a magyar közoktatás Nobel-díjasainkat, közülük nem is egyet a Fasori Gimnáziumban ugyanannak a tanárnak, Rátz tanár úrnak a keze alól.
25 évvel ezelőtt, amikor a középiskolai természettudományos oktatásban kimagasló tanárok elismerésérére a Richter Gedeon Gyógyszergyárral és az Ericson magyarországi vállalatával együtt a Graphisoft megalapította a Rátz Tanár Úr Életműdíjat, a név választás az én ötletem volt. De nem tudtam, hogy valóban volt egy ilyen nevű tanár a Fasori Gimnáziumban, én Molnár Ferenc regényére, a Pál utcai fiúkban szereplő Rátz tanár úrra gondoltam. A már szinte haldokló Nemecsek Ernő az üres utcán megemeli kalapját, mire az őt hazakísérő Boka megkérdezi: Ki előtt emeltél kalapot? „Rátz tanár úr előtt” – válaszolja a már delíriumban lévő kis Nemecsek.
Ha mindenkori kormányunk ennyire becsüli meg az oktatást, mint ma, akkor félek nemsokára mi is már csak delíriumban vélhetünk látni olyan tanárokat, mint Rátz tanár úr volt.
