Ceterum censeo

írta: Mendrey László tanár, a PDSZ korábbi elnöke

Mióta világ a világ, búvópatakként kerül elő a pedagógusmunka értékelésének kérdése, igénye. Gyakorlatilag nincs vita abban, hogy ezt bizony meg kell(ene) tenni, de a „hogyan” kérdésében az n+n-dik variációval kapcsolatban is felmerülnek – bizony jogos – aggályok.

Meggyőződésem 1. Erre szükség van. Szükség van az értékelésre, visszajelzésre, mert ez motiváló, serkentő, eredményorientált.

Meggyőződésem 2. Végrehajthatatlan. A pedagógus munkáját nem lehet mérni, mert az mérhetetlen. A szó átvitt és valós értelmében egyaránt.

Meggyőződésem 3. Egy adott iskola tantestületében, a diákok és a szülők között mindenki tudja, hogy ott helyben ki a jó tanár. Az esetek jelentős többségében ezek a halmazok jellemzően átfedésben vannak. Hogy miért XY? Erre a kérdésre tíz embertől minimum tizenkét adekvát válasz érkezése garantált.

Meggyőződésem 4. Minden munkahelyen vannak kiválóan teljesítők, megúszók, és azok, akiknek munkája kívánnivalót hagy maga után. Nincs ez másképp a tantestületekben sem. Míg azonban a versenyszférában a vezetők a rendelkezésükre álló eszközökkel (magasabb fizetéssel, a ranglétrán történő előrejuttatással) ki tudják fejezni elismerésüket, s az amúgy kegyetlen eszközzel (elbocsátással) pedig az elégedetlenségüket, addig az oktatás világában ez nem működő opció.

Ennek okai között „első számú felelősként” a közalkalmazotti törvényt kell megnevezni, mely adott ugyan egy akkor revelációnak ható bértáblát – viszonylag magas bérekkel (premizálva a minél magasabb végzettség megszerzését: emlékezzünk, a kétdiplomás „F” és az afölötti „G” és „H” kategóriákra!) – emelt szintű foglalkoztatási biztonságot teremtve, a pályáról való eltávolítást (kirúgást) gyakorlatilag lehetetlenné tette. Létrehozta viszont a bérek közötti egalizálást, megszüntetve az anyagi motiváció lehetőségét. Az újabb diploma/diplomák megszerzéséből viszont az következett – a bérbesorolás alapján –, hogy aki így tett, az jobb pedagógussá vált annál, mint aki maradt a „D”-ben…

Mint minden reform, ez is „természetesen” elbukott. Először (mi más?) a pénz hiányzott, majd a szándék annak kifizetéséhez, s végül annak felismerése, hogy közoktatásunk színvonala egy cseppet sem javult ezen intézkedések következében. Az más kérdés, hogy azzal a színvonallal, ma boldogan kiegyeznénk…

Voltak persze intézményi/tantestületi „önértékelések” annak érdekében, hogy valami differenciálásra mégis csak nyíljon lehetőség, ahol az önkormányzati büdzsé erre lehetőséget adott. Voltak a versenyszférából adoptálatlanul átemelt minőségbiztosítási törekvések, s más hamvába holt ötletek – valós és tartós eredményt nem tudott senki sem felmutatni.

Az egyik legnagyobb baj, hogy ehhez a hátraarchoz (miközben folyton az eredmények hajszolásáról folyt a kommunikáció) az 1989-et megelőző, a pedagógiai innováció szempontjából kiváló idők egyik legkiemelkedőbb pedagógus-személyisége, dr. Hoffmann Rózsa adta a nevét, nimbuszát. Az legyen az ő baja, hogy kiemelkedő személyes presztízsét lenullázta (szerintem ezt már ő is tudja), de ezzel együtt Magyarország köz-, és felsőoktatása is hosszú évtizedekre elveszett.

Végül(?) a „megoldóember”, Pintér miniszter kezébe került a közoktatás is. A rendőrminiszter rendőrlogikával kiadta az utasítást, márpedig KELL pedagógus értékelési rendszer! Legyen benne minden, ami modern, ami korszerű, mondjon véleményt az igazgató, a munkaközösség-vezető, a diák, s persze a szülő is. Mégiscsak demokrácia van, vagy mifene… Dolgozott is mindenki éjt nappallá téve, mígnem megszületett a Teljesítmény Értékelési Rendszer, a TÉR… „Megfegyelmezni” (milyen rendőrösen fogalmazok…) most sem lehet senkit, a megúszók és a gyengén teljesítők legfeljebb nem kapnak semmit (ez biztos), cserébe viszont a kiemelkedők sem tudják, hogy mennyi az annyi….

Felsorolni is nehéz mit, és hogyan baltáztak el. Egyedül a „miért”-re látszik egyre határozottabban a válasz. A hatalomnak nincs szüksége gondolkodó, önálló véleményt nyilvánítani tudó, kreatív emberek tömegére. Őket nem lehet (vagy csak ideig-óráig) becsapni, ámítani, kihasználni. Nekik olyanokra (olyan szavazókra) van szükségük, akiket manipulálhatnak, rémisztgethetnek migránsokkal, terroristákkal, Sorossal, a háborúval, vagy most éppen az ukránokkal.

A rombolásra volt tizenöt évük. Mestermunkát végeztek. Az újjáépítésre nem lesz elég ennyi idő. Pedig aminek leginkább híján vagyunk – a pénzen kívül –, az épp az idő. Hogy ne szakadjunk el/le végletesen és végzetesen azoktól, akikhez tartozni akartunk, ahová tartozunk, s ahová tartozni jó.

Ceterum censeo (meggyőződésem 5.): A magyar közoktatás ügyét NEM a pedagógus értékelés – mégoly kimunkált és minden kritériumnak megfelelő – rendszere fogja előrevinni.

De az már egy másik kérdés…