írta: Gurinné Suba Gabriella
Miért szeretem a gamifikációt?
Minden évben változnak a gyerekek… de már nem arról van szó, hogy csak az arcuk meg a nevük más, hanem másként is „működnek”. A generációk közötti különbségek egyre gyorsabban nőnek, s azok a technikák, amelyek régebben sikeresek voltak, ma már nem azok. Másként kell hozzájuk közeledni, ha azt akarom, hogy megszeressék a tantárgyaimat, az óráimat, valamit elsajátítsanak abból a tudásból, amivel rendelkezem, és amelynek átadása az én feladatom. A reformpedagógiának rengeteg irányzata van, de nekem alapvetően a konzervatív, kissé poroszos oktatással sincs bajom. Szerintem a lényeg, hogy egyrészt a tanárnak hitelesnek kell lenni, vagyis nem szabad olyan módszereket stb. alkalmaznia, amiben ő nincs otthon vagy nem passzol az egyéniségéhez, hiába borzasztóan modern és trendi is az. Másrészt úgy gondolom, ami még fontos, hogy változatos legyen a módszertára. Ezért szeretem a gamifikációt (is). Ki nem szeret játszani? A felnőtt és a gyerek is szeret – akkor próbáljuk meg jókedvűre venni a tanulást/tanítást…
Miért nem szeretem a gamifikációt?
Rendszeresen próbálkozom ezzel a módszerrel, bár nem építettem ki egész rendszerré – inkább alkalomszerűen használom. Noha a diákok fellelkesülnek, ha e szerint vesszük az anyagot, de én most tanulságként a hátulütőire hívnám fel a figyelmet ebben az írásban.
Az egyik példám az irodalomtanításhoz kapcsolódik. Szerencsére van egy ügyes, némi színészi vénával rendelkező tanítványom, aki tovább tudja lendíteni az eljátszandó darabot, ha a többi, kevésbé kreatív, inkább félénk diák miatt megakadna a dolog. Nélküle nehezen menne (többnyire viszont hasonló beállítottságú gyerek azért minden osztályban akad). Arany János Vörös Rébék című balladáját tanultuk éppen. Versszakonként játszottuk el a művet – ami gördülékenyen is ment nevezett tanítványom segítségével – úgy, hogy előre nem olvastuk magát a verset, hanem csak vázoltam az alapszituációt, kiosztottam a szerepeket és mindenki tette, amit gondolt. Majd utólag elolvastuk az aktuális versszakot, és az abban leírtaknak megfelelően módosítottak az elképzeléseiken, a párbeszédeken. Így vettük végig ezt az epikai alkotást. Aztán tovább is gondoltuk a történetet: mi történhetett az életben maradt szereplőkkel a ballada cselekményének lezárulta után. Amikor a következő órán viszont feleltettem, nem a ballada eredeti története maradt meg élénken a felelő beszámolója alapján, hanem az általunk eljátszott és továbbgondolt verzió, így a műismeret némi csorbát szenvedett… a verset sem olvasták el otthon még egyszer. Remélem, Arany nem forog a sírjában!
A másik a történelem tantárgyhoz kapcsolódik. Belátom, nem a „recept szerint” haladtam, nem készítettem fel őket apró lépésekben az önálló munkára és az önértékelésre. Egyből a legnehezebb feladattal bíztam meg őket: állítsák össze saját, következő témazárójukat (persze bizonyos támpontokat, követelményeket megadtam). Így – gondoltam empatikusan – nem kell az egész fejezetet megtanulniuk, de azt a kis részt, amit kiválasztottak, alaposabban megtanulják majd. Nem lesz semmi meglepő a dolgozatban, erre aztán igazán könnyű lesz felkészülni! Nekem nagyon sok munka volt a 20 különböző feladatsort átnézni előtte, hogy minden rendben van-e velük. A diákok lelkesedése viszont leírhatatlan volt: végre itt a nagy alkalom, és mindenki ötösre fogja írni a dolgozatát. Ezt a módszert kipróbáltam már többször is, és tudtam, hogy mindezek ellenére nem lesz mindenkié ötös. Hozták a tipikus hibákat: nem készítették el időre a dolgozatot (a határidő után nem fogadtam el; akik lemaradtak, azok kénytelenek voltak az általam összeállított „meglepetésdolgozatot” megírni a teljes fejezetből), elfelejtették, hogy mit választottak (így inkább nem is tanultak semmit, nehogy felesleges információkkal fárasszák az agyukat), bár bemagolták az anyagot, de félrehallások és félreolvasások miatt időnként sületlenségek került a számonkérésbe (sajnálták az energiát a „forrásellenőrzésre”), illetve voltak, akik annyira be akarták biztosítani magukat a jó jegyre, hogy puskáztak (nem is kaptak jó jegyet). De legyünk igazságosak, mert azért mindig van, aki veszi a fáradságot! A lelkiismeretes, szorgalmas diákok szeretik ezt a lehetőséget – nekik jobban is sikerült, mint egyébként szokott. De az átlag nagyjából ugyanaz volt, mint máskor, csak most kevésbé vagyok én a felelős a jegyükért, akármilyen is, jobban múlt rajtuk az eredmény.
De bármennyire is a buktatóit, az árnyoldalát emeltem most ki a gamifikációnak, alapvetően szeretem azt. Mert a diákok motiváltabbak ennek kapcsán, az óra élvezetesebb (mindannyiunknak), és ami biztos:
egy élvezetes óra tananyagából több minden marad meg, mint egy unalmaséból.
