Megvan az az anekdota, mikor egy kárpataljai idős bácsi arra panaszkodik, hogy ő már több országban is lakott, pedig ki sem mozdult a falujából egész életében? Ilyesmiről számolhatnak be azok is, akik szakgimnáziumban tanítanak. Szakközépiskola és gimnázium, szakközépiskola, szakgimnázium. Ezekben az intézménytípusokban tanítottam eddigi pályafutásom során úgy, hogy én igazából mindig ugyanannak az iskolának a pedagógusa voltam. És mindehhez ráadásul elég volt egy évtized.
Mikor elkezdtem aktívan szerepet vállalni a pedagógus mozgalmakban, sokféle iskola számtalan tanárával ismerkedtem meg. A bemutatkozó körök mindig hasonlóan alakultak. A kollégák megmondták a nevüket, majd az iskolájukat, amire mindenki bólogatott. Viszont amikor én kerültem sorra, mindig volt valaki, aki visszakérdezett: mi is az a szakgimnázium?
Két mondatnyi magyarázat után legtöbben úgy érezték, tudják a megfejtést: akkor ez egy technikum, csak szeretik cifrázni. És itt jön a nem várt fordulat: a fenntartó nem a centrum, a szakgimnáziumoknak semmi közük a technikumi képzéshez. Többnyire tankerületek alá tartoznak, de létezik egyházi és alapítványi is.
2016-ban jelent meg a szakgimnázium elnevezés a szakközépiskolákra, aztán gyorsan át is keresztelték ezek többséget technikumra 2020-tól. Ezek tartoznak most a Kulturális és Innovációs Minisztérium alá. Csakhogy azokat a szakmákat, amelyeket talán gazdasági szempontból nehezebb értelmezni, meghagyták szakgimnáziumnak. Ezek az iskolák pedagógiai, művészeti és közművelődési ágazatokba tartozó szakmákatoktathatnak. Például táncos, zenész, színész, artista, képző- és iparművész (divat és jelmez, festő, grafikus, szobrász, animáció, fotó stb.), hangszerkészítő, különböző fémműves, közművelődési munkatárs valamint pedagógiai és gyógypedagógiai asszisztens.
Szakgimnáziumból tehát kevés van. Tapasztalatom szerint pedig valamiféle mostohagyerekké vált. Nem tartozik sem ide, sem oda. Gyakran nem tudnak vele mit kezdeni a szakemberek sem.
Ha nagyon egyszerűen és közérthetően szeretném szemléltetni, azt mondanám, a szakgimnázium egy öszvér, ahol a technikumok és a gimnáziumok főbb tulajdonságai keverednek.
Nkt. „12. § (1) A szakgimnázium öt évfolyammal működő, művészeti, pedagógiai, illetve közművelődési képzést folytató nevelési-oktatási intézmény, amiből négy évfolyamon közismereti oktatás és az Szkt. szerinti szakmai képzés, az ötödik évfolyamon kizárólag az Szkt. szerinti szakmai képzés folyik.”
A képzés öt évig tart, ebből 9-12. évfolyamon zajlik az érettségire való felkészítés, párhuzamosan a szakmai tárgyakkal. Ennek köszönhetően magasak a tanulói óraszámok. Hogy minden beleférjen, a természettudományos tárgyakon és a második nyelven spórolnak. Csak 9. évfolyamon van komplex természettudomány, illetve tizedikben egyetlen, a szakmához leginkább illeszkedő önálló természettudományos tantárgy. Második nyelvet pedig egyáltalán nem tanulhatnak a diákok, még akkor sem, ha az elsőből előrehozott érettségi vizsgát tettek már.
A saját osztályomnak idén 36 órarendi órája van. Mivel 11. évfolyam, erre jön rá a fakultáció. Ha csak egy tárgyból, akkor az már heti 38. Ha esetleg még eljár OKTV-felkészítőre, tehetséggondozó szakköre vagy matematikából korrepetálásra, akkor máris a 39. óránál tart a diák.
2024 tavasza óta 12. évfolyam végén a tanulók “csak” előrehozott érettségit tesznek a négy kötelező vizsgatárgyból (magyar, matek, töri és idegennyelv). Az ötödik érettségi tárgy a szakmai, de ezt a vizsgát a 13., ún. szakmai év zárásaként abszolválhatják, idén elsőként a mostani végzősök. Ez a vizsga egyszerre számít érettséginek és szakmai vizsgának (=kb. a korábbi OKJ, amit most szakmai jegyzéknek hívnak) is.
Emiatt nehezebb rögtön tizenkettedik után egyetemre menni, még akkor is, ha egyébként azonos szakirányon haladna tovább a tanuló. Hiszen kell egy 5. érettségi tantárgy a szakmai helyett, amelyből – az oktatott tantárgyak alacsony száma miatt – nincs túl nagy választék: állampolgári ismeretek, testnevelés vagy digitális kultúra, hiszen második nyelv és természettudományos tárgy nincs. Ráadásul, ha négy év után érettségiznek, a 9-12. évfolyamon megszerzett szakmai tudásról sem kapnak papírt, mert az csak a szakmai vizsgával jár.
Mondhatnánk, hogy akkor ez nagyon hasonlít a technikumra. Két fontos különbség azonban van: egyrészt tudtommal nincs duális képzés, vagyis a diákok nem külső helyeken, cégeknél teljesítik a gyakorlati oktatást, hanem a középiskolában. De bosszantó, és egyáltalán nem elhanyagolható különbség az is, hogy a szakgimnáziumi diákok nem kapnak állami ösztöndíjat.
Néha sajnos találkozom azzal a negatív előítélettel, mely szerint én “csak” egy szakgimnáziumban tanítok, a diákjaim pedig “csak” szakgimnáziumban érettségiznek. Ehhez képest az én diákjaim ugyanannyi idő alatt, ugyanolyan értékű érettségit szereznek, mint a gimnazisták. Emellett tanulják a szakmát, és egy ötödik évvel megtoldva meg is szerzik róla a bizonyítványt. Szívesen választanának második nyelvet az első után, de ez nem rajtuk múlik, iskolai keretek között, államilag finanszírozva nincs rá lehetőségük. Mindehhez irgalmatlanul magas heti óraszám jár, támogatott külső gyakorlat és ösztöndíj nélkül. Érdekes kettősség ez, nekem azt sugallja, ezek a szakmák nem elég jók ahhoz, hogy támogassák a tanulókat, nem éri meg az államnak, ha táncosnak, zenésznek, színésznek vagy gyógypedagógiai asszisztensnek tanul valaki. Ezt az utóbbi mondatot érdemes továbbgondolni, kinek-kinek vérmérséklete szerint.
Valahogy nincs ez az iskolatípus jól kitalálva. “Öszvérségünkből” adódóan rengeteg anomáliával és kihívással szembesülünk. De szerencsére pont ők, a művészeti képzésben tanuló gyerekek azok, akik minden nehézség ellenére mernek nagyot álmodni. Kreatívak, kitartóak, humorosak, céltudatosak. Büszke vagyok rájuk. Miattuk szeretek itt tanítani.
