írta: Barabás Rita
A nemrégiben elhunyt Dr. Hegyesi Gábor fiatal oktatóként az 1983/84-es tanévben tanította a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola harmadéves pszichopedagógia szakos hallgatóinak azon csoportját, akik jelentkeztek a tanszék által meghírdetett Családgondozás fakultációra. Köztük engem is.
Gábor szemlélete, az általa közvetített szakmai és emberi értékek örökre „megfertőztek”. Olyannyira, hogy az 1985 tavaszára elkészített szakdolgozatom témájául is ezt az akkoriban nagyon újnak számító szakterületet választottam „A családgondozás szükségessége és lehetséges területei a gyermek- és ifjúságvédelemben” címmel. Gábor elvitt minket a többi munkahelyére is: a nevelési tanácsadóba, ahol családgondozóként dolgozott; az ELTE azon tanszékére, ahol jóbarátjával, Talyigás Katalinnal munkálkodtak együtt. Kettejük közös írása bevezet minket a szociális munka „hőskorszakába” is. Gábor ajánlotta a figyelmünkbe Konrád György A látogató című könyvét, valamint a nyugat-német(!) Ruth Bang korábban megjelent alapműveit is (A segítő kapcsolat, A célzott beszélgetés).
Dr. Hegyesi Gábor halála számvetésre késztet engem is. Mit sikerült elérnie az elmúlt 42 évben a szociális ágazatban – azon belül a gyermekvédelemben – azoknak a szakembereknek, akiket Gábor is tanított?
Ki kell hangsúlyoznom, hogy alapvetően gyógypedagógus vagyok, aki dolgozott a gyermekvédelemben is a pályája elején, a közepén és a legvégén. Személyes tapasztalatokról és megélésekről írok. Átfogó és mély szakpolitikai elemzések pl. Dr. Herczog Máriától olvashatók.
Mindenképpen pozitív eredmény, hogy az ország számos felsőfokú oktatási intézményében elindult a szociális szakemberek képzése. Szociológusok, szociálpolitikusok, szociális munkások, szociálpedagógusok képződtek és szereztek diplomát. A családgondozás fontosságának szemlélete egyre inkább teret nyert: az 1980-as évek közepétől sorra alakultak országszerte a Családsegítő Központok, ahol családgondozók is dolgoztak.
Személyes vonatkozás: az 1990-es évek elején-közepén én még a lakóhelyem szerinti polgármesteri hivatal gyámügyi csoportjának voltam a megbízási szerződéses (= másod/sokadállás a főállású iskolai gyógypedagógusi munkám mellett) családgondozója. A helyi Családsegítő Központ megalakulása – és abban családgondozói munkakörben szakemberek alkalmazása – vetett véget az én szerepvállalásomnak.
A gyermekvédelmi szakemberek szerint összességében pozitív mérföldkő volt az 1997-es gyermekvédelmi törvény lérejötte. Fogalmakat tisztázott, rendszerbe szervezte, keretek közé helyezte az ágazat problémáit. A végrehajtás realizálásában azonban nem a törvényalkotásban segédkező szakemberek vettek rész. Kispórolták belőle a pénzt, a paripákat és a fegyvereket. A szociális ágazatnak nincs közvetlen nemzetgazdasági haszna, nem termel GDP-t. Ez az ágazat is áldozatául esett a rendszerváltozás (?) politikai küzdelmeinek.
A szociális ágazat – és vele együtt a gyermekvédelmi ágazat – rendszere nem fejlődött olyan dinamikusan, mint a szakemberképzés. A főiskolákról, egyetemekről kikerült szakemberek lelkesedése, szakmaisága egyre-másra ütközött a valósággal.
A szociális intézményhálózat életében óriási változást hozott a kb. 2005-ben megkezdődő és 2012-ben befejeződő fenntartóváltás, a centralizálás, az államosítás. Financiálisan és szakmailag törést jelentett. Megjelentek a politikai alapon kinevezett vezetők, akik addig jól működő szakmai közösségeket robbantottak szét. Szétválasztódott a gyermekvédelmi ellátás alapellátásra és szakellátásra. Az alapellátás az önkormányzatok fenntartásába került, a szakellátás pedig állami fenntartásba. A két fenntartó között a kapcsolat formális: valójában titkolózás, a problémák eltussolása zajlik. Az alapellátásban a munkavégzés – a szűkös pénzügyi keretek miatt – jobbára adminisztratív jellegű. Sem a prevencióban, sem az akut illetve krónikus problémák megoldásában nem tudnak hathatós segítséget nyújtani a hozzájuk fordulóknak.
A szakellátáson belül újabb együttműködési és kommunikációs nehézséget jelent az a történés, hogy a korábbi közös fenntartásból (Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság) a 2020-as évek elején kivált és Országos Gyermekvédelmi Szakszolgálat (OGYSZ) néven önállósult a szakszolgálatok elnevezésű terület (pl. gyermekvédelmi gyámok, örökbefogadás, szakértői munkacsoport, befogadó otthonok, átmeneti otthonok), valamint az a kicsivel korábbi esemény, hogy a nevelőszülői hálózat és egyes lakásotthonok egyházi fenntartásba kerültek, ráadásul az ország bizonyos régióiban a katolikus egyház (Szent Ágota Gyermekvédelmi Szolgáltató és Szamaritánus Szolgálat), más régióiban a református egyház lett a fenntartó (az ő esetükben az online átláthatóság nem valósult meg, a református egyház honlapján nehezen kinyomozhatóan, csak általános információk szerepelnek). Személyes megjegyzés: szinte biztos vagyok abban, hogy nem az egyházak kezdeményezték ezt a fenntartóváltási folyamatot.
Minden fenntartó védi a renoméját, munkaköri leírásba foglalva tiltja a munkatársaknak a „kibeszélést”. (Ha még aktív dolgozó lennék az utolsó munkahelyemen, ez az írás a megjelenése után az állásomba kerülhetne.)
Visszatérve a gyermekvédelmi szakellátásban (gyermekotthonokban, lakásotthonokban) élő gyermekek és fiatalok vérszerinti családjai családgondozásának témakörére, itt csak számszaki örömünk lehet. Merthogy ténylegesen sok családgondozó dolgozik az önkormányzati fenntartású családsegítő és gyermekjóléti központokban, szolgálatokban, a térségi társulásoknál, a gyermekvédelmi szakszolgálatoknál. A szakmai tartalmi munka azonban nem hatékony. Csak számonkérésre, ellenőrzésre szorítkozik. Abban a problémájukban nem kapnak segítséget a szülők, ami miatt a gyermeke(ike)t kiemelték a családból. Tehát létrejött egy – papíron jól mutató – rendszer, amely a saját létjogosultságának folytonos igazolásán kívül mást nem tehet. Súlyosbítja a helyzetet a kormányzati nyomás, a szociális törvényben is megfogalmazott állami kivonulás az ágazatból, valamint a gyermekvédelmi törvény sokadik módosítása.
Sajnos, a jól képzett szakemberek hiányoznak a szociális ágazatot irányító/működtető hivatalokból. Oda csak a politikai lojalitás a belépőkártya, a szakmaiság nem számít. Pedig számtalan remek szakember dolgozik a gyermekvédelemben. Viszont azt sem szabad elhallgatni, hogy a kelleténél (ez csakis a nulla lehetne!) több alkalmatlan személyiségszerkezetű ember szerezhet szakképesítést és helyezkedhet el a gyermekvédelemben, mert nincs szakszerű pszichológiai alkalmassági vizsgálat.
Az ágazatot sújtó problémákról, a megoldási lehetőségekről remek összegzést, javaslatcsomagot készített a 2024 februári „kegyelmi botrány” után a Gyermekjogi Civil Koalíció Mit kíván a magyar gyermekvédelem címmel.
Ám amíg működnek a gyermekvédelmi alapellátás hiányosságainak áthidalására olyan civil szervezetek és alapítványok, mint pl. az L. Ritók Nóra vezette Igazgyöngy Alapítvány, a Bódis Kriszta által létrehozott Van Helyed! Alapítvány, az évtizedekig a gyermekvédelmi szakellátásban dolgozó Illésné Áncsán Aranka nevével fémjelzett Tűzcsiholó Egyesület, a Bagázs Közhasznú Egyesület, addig bizakodó vagyok.
Dr. Hegyesi Gábor, köszönöm a tanításaidat!
