Június első vasárnapja – kisebb megszakítással – a pedagógusok ünnepe szerte e hazában immáron 1952 óta. Az idei évforduló alkalmából a hazai sajtó pedagógusokról szóló megemlékezésekkel kapcsolatban szemezgetünk.
Az állami gyermekvédelem kezdeteit a praktikusság jellemezte. Ez a praktikum nem csak a gyermek, de az állam szempontjairól is szólt: „A nemzet jövendője. Bimbó a nemzet életfáján. ” – azaz a politikai gondolkodásban végre megjelenhet „közjószág” is – még ha a mai előfordulásánál némiképp cizelláltabban is.
Klebelsberg Kunó munkásságával, a magyar oktatásért folytatott küzdelmével két cikkben is foglalkoztunk. A kép nem lenne teljes, ha nem foglalkoznánk a numerus clausushoz fűződő meglehetősen ellentmondásos viszonyával is.
Amikor a pedagógusbérek ügyében Tisza István összecsapott Szabó Dezsővel, a feldühödött dúsgazdag gróf Petőfi lángostorával fenyegette és pitiáner kicsinyességgel vádolta az éhező tanárt. Szabót sem kellett félteni: a Nyugatban válaszolt – nem is akárhogy.
Borzasztó klisé, hogy a történelem ismétli önmagát. Az oktatás ügyében azonban a történelem maga a jelen. Ebben a történetben összefonódik Szabó Dezső 1910-es székelyudvarhelyi valósága Petrik Béla 1989-es dombóvári valóságával… no és a mi valóságunkkal, most, 2023-ban. Horváth Krisztián oktatástörténeti sorozata egy időutazással folytatódik.
Különös aktualitást ad cikkünknek, hogy elbocsátották állásából Ádám Zoltánt, a Corvinus oktatóját, akinek „bűne” mindössze az volt, hogy egy befolyásos diákkal történt egyértelmű kivételezés miatt kezdeményezett etikai eljárást az intézményben. Klebelsberg Kunónak, a két világháború közötti Magyarország meghatározó kultúrpolitikusának nagyon határozott véleménye volt arról, hogy a politikai befolyásnak semmi helye a felsőoktatásban. Az alábbiakban az idegen nyelvek oktatása kapcsán, illetve az egyetemi és akadémiai autonómia kérdéseiről vallott nézeteit ismerhetjük meg.
Klebelsberg Kunóra előszeretettel hivatkozik a politika. A Fidesz-kormány a meglehetősen tragikus eredményeket felmutató intézményfenntartó központját is róla nevezete el – az örökösök elkeseredett tiltakozása ellenére is. A húszas évek nagy reformere olyan célokkal vágott neki a munkának, hogy majd a „húsz év múlva” végző tömegek megállják a versenyt más nemzetekkel, ne maradjunk le a szomszédaink mögött. Visszanézve Klebelsberg munkájára egy olyan oktatáspolitikus képe rajzolódik ki, akire ma is nagy szükség lenne.
1910-ben olyan egzotikus kérdésekről folyt az elkeseredett vita a tanártársadalom és a kormány között, mint hogy lehet-e munkának tekinteni az órákra való felkészülést, hogy mikor hajtják végre az évek óta csak ígérgetett illetményrendezést – no és hogy lehet-e Himnuszt éhes hassal énekelni. Az 1910-es eseményeket olvasva nem sok minden változott 113 év alatt.