Szakképzés vagy gimnázium? Mit díjaz a munkaerőpiac?

Juhász Ágnes továbbtanulási és pályaorientációs szakértő írása

Két héten belül két anyuka panaszolta nekem, hogy a gyereke azzal jött haza az iskolából, hogy gimnáziumba menni butaság. A szakképzés ér csak valamit, ráadásul ott komoly zsebpénzt is kaphatnak. Egy hivatalos pályaválasztási tanácsadó is egyetértését fejezte ki ezzel, mondván, hogy annak, akinek nincs esélye bejutni a felsőoktatásba, nem érdemes gimnáziumba mennie, hiszen az nem arra való, hogy ott az emberek csak elücsörögjenek, hanem a továbbtanulásra kell felkészíteni azokat, akik oda járnak.

Hosszú éveken keresztül fontos feladatomnak tartottam, hogy győzködjem az elszánt neveléstudósokat arról, hogy ne törjenek pálcát teljes mértékben a szakképzés felett. Bár nem tartom jónak, hogy 14 éves korban elválik a szakképzés az általános képzéstől, abban a rendszerben, ahol a gimnáziumban csak az „akadémiai” tárgyakban jól teljesítőknek van tekintélyük és a gyakorlati tudásnak, készségeknek, érdeklődésnek nincs tere, tudomásul kellene venni, hogy van, aki a szakképzésben jut sikerélményhez.

Most azonban úgy gondolom, hogy minden pályaorientációs szakember legfontosabb feladata felemelni szavát a gimnáziumellenes hangok ellen.

Ebben a cikkben nem elsősorban a kormányzati lépéseket szeretném bírálni, hanem a gimnáziumpárti szülőket szeretném megnyugtatni: nem rontják a gyerek munkaerőpiaci esélyeit azzal, ha gimnáziumba adják.

***

Mi az, ami a gimnázium mellett szól?

Nem az, hogy egy technikum kevesebb ismeretet ad, kisebb követelményt támaszt, mint egy gimnázium – ez nem minden technikumra és nem minden gimnáziumra igaz. Az sem igaz, hogy a szakképzés nem teszi lehetővé, vagy nagyon megnehezíti a felsőoktatási továbbtanulást. Az előnyösebb pontszámítás következtében a szakirányú továbbtanulás akár könnyebb is lehet a technikumból, mint a gimnáziumból, speciális esetekben pedig akár be is számíthatják a felsőoktatásban a technikumban tanultakat.

Érdeklődése még sokat változhat, az értékrendje sem szilárdult még meg. Csalódás érheti, ha ebben a korban kell véglegesnek szánt szakterületet választania. Előfordulhat, hogy öt évig sok olyat kell tanulnia, amihez nincs is kedve, és utána is nehezen válthat, hiszen a nem szakirányú továbbtanulás igen nagy erőfeszítést igényel.

Ez mindig is így volt, azonban most már azt sem mondhatjuk, hogy ha valakinek sikerül magához illő, jó szakmát választania, az biztos megélhetést jelent élete során. A munkaerőpiac gyorsan változik, szakmák tűnnek el, új szakmák keletkeznek. Aki most 14 éves, legalább 50 évig dolgozni fog. Hogy láthatnánk most, milyen szakmai tudásra lesz szükség fél évszázad múlva? Ötven éve nemhogy mesterséges intelligencia, de internet sem volt. Aki ötven éve végzett, és jól kereső szakmát akart választani, bányásznak vagy kohásznak tanult – mihez kezdett később ezzel a szaktudással?

A munka gyorsan változó világában az iskola feladata ellenállóvá és rugalmassá nevelni a gyerekeket, felvértezni őket a tanulás képességével, és azokkal a „puha”, szakmafüggetlen készségekkel, amelyek már ma is fontosak a munkaerőpiacon, és várhatóan azok is maradnak.

Korábban nem volt egyetértés abban, hogy mire kell felkészítenie a középfokú képzésnek: alapvetően a munkaerőpiacra, vagy emellett és legalább ekkora hangsúllyal az élet más területeire, a családi, az állampolgári szerepre, a jóllétre. Szerencsére ma már ez a gond nem áll fenn, hiszen a munkaerőpiac jórészt ugyanazokat a készségeket igényli, mint a mindennapi életben való sikeresség.

Ezeket a készségeket meg lehet szerezni gimnáziumban és technikumban is, de csak akkor, ha ezt az adott iskolában fontosnak tartják, illetve ha a fiatal kedvét nem veszi el a tanulástól a számára érdektelen terület, a sikertelenség, az iskolai légkör, a tanítási mód.

Szerencsére már elmúlt az az idő, amikor a kormányzat az érettségit nem adó, 3 éves szakképzést preferálta, mondván, hogy egy jó szakma többet ér, mint egy diploma. A 2020-as Szakképzés 4.0 néven futó reform óta már nem egyszerűen a szakmát, hanem az érettségivel párhuzamosan történő szakmaszerzést, a technikusi végzettséget preferálják. A gimnáziummal szembeni ellenállás azonban megmaradt.

A kormányzati hozzáállás és a gazdasági szereplők „neveléstudósoknál” nagyobb lobbiereje miatt erős az a kommunikáció, amely szerint a szakképzést a munkaerőpiaci boldogulás egyetlen lehetősége. A továbbképzési rendezvények, tájékoztatók, tanácsadó programok „a szakképzés felé lejtenek”. A kapható igen magas ösztöndíj és munkabér is a szakképzés felé vonzza a tanulókat. A közelmúltban pedig adminisztratív intézkedések is megjelentek: központi előírások (idén még „csak” ajánlások) akadályozzák, hogy az, akinek rosszul sikerült az írásbeli felvételije, gimnáziumba menjen.

A technikum más, mint a gimnázium, de nem feltétlenül könnyebb. Vannak erős technikumok és vannak kisebb követelményeket felállító gimnáziumok. Ráadásul nem tragédia az sem, ha valaki rosszabb eredménnyel végez el egy gimnáziumot, és utána nem akar vagy nem tud felsőoktatásba menni, hiszen a gimnáziumi érettségi után is van lehetősége a szakmaszerzésre.

Nem jó taktika, ha 14 éves korban az az iskolaválasztás legfontosabb szempontja, hogy a megszerezhető végzettség keresett-e a munkaerőpiacon. Amellett, hogy legjobb esetben is csak a munkásélet kezdetéig látunk előre, a végzettség még akkor sem biztosíték a boldogulásra, ha a szakma valóban keresett. Olyan szakmával, amihez valakinek nincs kedve, amihez nem elégséges a tudása, a készsége, nem fog tudni boldogulni. Nem fogják alkalmazni akkor sem – bármilyen jó szakember –, ha nem szerezte meg a fontos általános készségeket, amelyek idősebb korban nehezen alakíthatók.

Ráadásul nem minden képességhez, nem minden érdeklődéshez kapcsolódik technikumi képzés. És ha létezik is ilyen, vidéken sokszor nincs elérhető közelségben.

Nyugodtan kimondhatjuk, hogy a gimnázium választása, amennyiben az nem támaszt a gyerekkel szemben teljesíthetetlen követelményeket, nem rontja a munkaerőpiaci esélyeket. Még a szakmaszerzés lehetőségét sem veszi el, hiszen akármilyen szakmai képzés, akár iskolarendszerben, nappal, ösztöndíjjal is elvégezhető érettségi után. Nem igaz tehát az a közkeletű állítás, hogy csak annak való a gimnázium, aki biztos abban, hogy utána felsőoktatásban tud továbbtanulni. Négy év alatt változhat, megszilárdulhat az érdeklődés, a munkához, a tanuláshoz való hozzáállás, és kialakulhatnak a munkaerőpiacon elengedhetetlen alapkészségek. Ezek birtokában akár az is továbbtanulhat, akiről 14 éves korában ez nem volt elképzelhető. Ha pedig nem tanul tovább, akkor is jobban boldogulhat, mint ha egy nem neki való szakmát szerez meg, motiválatlanul végigszenvedve öt évet.

A jó továbbtanulási döntéshez nem kell megjósolnunk, hogy mi az a szakma, amivel a gyerek jó pozícióra számíthat a munkaerőpiacon. A gyerekek válláról is vegyük le azt a felelősséget, hogy most kell eldöntenie, milyen szakma az, amivel jól fog boldogulni. Tanítsuk meg rá, hogy amiben kiváló, azt biztosan hasznosítani tudja majd, ha hajlandó felnőttkorában is hozzátanulni, amire egy feladat ellátásához szüksége van.

Nem csak gimnáziumi végzettség esetén van szükség a későbbi tanulásra. Szakma vagy felsőfokú végzettség birtokában is nagyon gyakori, hogy nem azon a területen helyezkedik el valaki, amit tanult.

Csak azért, hogy felnőttkorban valamilyen tevékenységet végezhessünk, nem kell technikumba menni. Viszonylag kevés szakma van, amelynél előfeltétel a „papír”. Ezek nagy részét is meg lehet szerezni felnőtt korban. Ez még a diplomás szakmák jó részénél is így van – persze van néhány kivétel is. Orvosnak például mindenképpen egyetemen és nappali képzésben lehet csak tanulni. Viszont éppen az orvosi egyetem az, ahova a speciális felvételi követelmények miatt majdnem lehetetlen a szakirányú – egészségügyi – technikumból bejutni.

Mivel szinte biztosak lehetünk abban, hogy gyermekeink nem olyan tevékenységet fognak végezni, amit az iskolában tanultak, nagyon fontos, hogy megtanuljanak és megszeressenek tanulni. Hiszen az általános készségek megléte csak alapfeltétele a munkaerőpiaci érvényesülések, emellett akár iskolai rendszerben, akár más módon meg kell szereznünk azokat a kompetenciákat, amelyek egy adott területen való munkát lehetővé teszik.

Ha a munkaerőpiaci esélyeket nem is, valamit fontos végiggondolni. Amennyire lehet, próbáljunk úgy választani, hogy a gyerek jól érezze magát az iskolában, ahova jelentkezik. Olyan iskolát válasszunk, ahol nem megy el a kedve a tanulástól, ahol remélhetőleg megtanul valamit, amihez kedve van – akár mert az a tananyag, akár azért, mert felkeltette az érdeklődését. Ez az iskola nem feltétlenül gimnázium kell legyen: ha valaki nem vonzódik az „akadémiai” tárgyakhoz, de érdeklik a műszaki dolgok, szívesen bütyköl, alkot, „kreatívkodik”, jó választás lehet egy megfelelő technikum. Uram bocsá’ még az is elképzelhető, hogy az iskolában addig kudarcos gyerek kedvét az hozza meg a tanuláshoz, ha egy szakképző iskolában vagy orientációs évfolyamon megtapasztalja a sikeres manuális tevékenység okozta büszkeséget.

Egy anyuka mesélte:

Természetesen akármennyire körülnézünk, lehet, hogy nem sikerül a választás. Nem jó az iskola, nem boldogul a gyerek a szakmával, túl nagy a terhelés a választott tagozaton, vagy egyszerűen a gyerek nem tud beilleszkedni az osztályba. Az is lehet, hogy hiába tudjuk, mi lenne a jó, nem veszik fel a gyereket a kívánt helyre, vagy anyagi lehetőségeink nem engedik meg, hogy – bár a gimnáziumot tartjuk a gyerek számára jobbnak – lemondjunk a szakképzéssel járó juttatásokról.

Nem győzöm hangsúlyozni a sikerélmény, a motiváció fontosságát. Ha valaki olyan helyre ment, ahol ezt nem tudja megtalálni, akkor érdemes váltani. Még akkor is, ha ez sokszor csak évvesztéssel lehetséges. Ez mind az iskola, mind az iskolatípus, mind az ágazat és szakma vonatkozásában igaz. Természetesen ez újabb keresgéléssel, újabb döntési kényszerrel jár, de elvileg nincs akadálya: az érettségiig és a második szakmáig ingyenes a képzés, és 25 éves korig nappali képzésre is van lehetőség. (Azt azonban jó tudni, hogy az iskolák maguk döntenek arról, hogy átveszik-e a tanulót és milyen feltételekkel.)

Ha viszont jól érzi magát a fiatal az iskolában, nem feltétlenül kell iskolát váltani akkor sem, ha a szakmával, továbbtanulással kapcsolatos elképzelések megváltoztak. Nem kudarc az, ha valaki akár gyökeresen mással foglalkozik, mint amit tanult. A tanulás vagy a későbbi munka során szerzett úgynevezett átvihető készségeket talán még jobban is lehet hasznosítani egy másik területen. A „butikosok” szívesen alkalmazzák a frissen végzett fodrászokat, akik tudnak bánni a vevőkkel, és az általuk szívesen végzett képzés során megszerezték a munkához szükséges általános készségeket – a tárgyi tudást a főnök meg tudja neki tanítani. A másfajta látásmód sokszor különleges eredményekhez is vezethet. Ha egy esztergályos parkettásként dolgozik, a megrendelők értékelik, hogy milliméteres pontossághoz van szokva. A fizikusokat szívesen alkalmazzák a legkülönbözőbb elemző munkakörökben, kísérletek értékeléséhez kifejlesztett készségeikre alapozva. Eszterházy Péter irodalmi munkásságában is érzékelhető, hogy matematikusként végzett.

Bojár Gábor, a sikeres üzletember azt tanácsolja a vállalkozóknak: „Csináld, amiben a legjobb vagy, és keress számára piacot!” Ezt a tanácsot az oktatásra is lefordíthatjuk: