A Tanítanék Mozgalom stábjának még valamikor 2023-ban vetette fel, hogy kezdeményezik és – a megfelelő partnerek, elsősorban a kiadó2 megtalálása után – támogatnák is Paulo Freire Az elnyomottak pedagógiája című könyvének első teljes, magyar nyelvű kiadását. Közel egy éves előkészület után, 2024 őszén került a mű a könyvesboltok polcára.
De mi köze lehet – azon kívül, hogy mindig is igyekeztünk meglepő, szokatlan dolgokkal előállni – egy oktatási mozgalomnak a könyvkiadáshoz?
Saját tapasztalataink is igazolják, hogy a mozgalmaknak hullámzó dinamikája van. Az utcai megmozdulások, a diákok, tanárok és szülők közös összefogásával létrejött akciók elcsendesedésével – a következő felívelésig – a hálózatépítés és az iskolahasználók számára szervezett, különböző tematikájú fórumok felé fordultunk. Ezen alkalmakkor – gyakran más szervezetekkel együttműködésben – többek között beszélünk érdekképviseletről, érdekérvényesítésről, a jelenlegi jogszabályi keretek közötti lehetőségekről, a mostanitól eltérő, alternatív pedagógiai szemléletről, pedagógai-módszertani megújulásról. Így, egyrészről ebbe a sorba már nagyon jól beleilleszkedik egy olyan mű megjelentetése, amellyel a társadalomtudományok, az aktivisták és a pedagógiát elméleti vagy gyakorlati szinten művelők felé 60 éves adósságot törlesztünk. (Egyébként e könyv és tartalmának bemutatására is szervezünk workshopokat és olvasóköröket.) Másrészt ez a kötet egyszerre szól (többek között) oktatásról és mozgalomról…
Az elnyomottak pedagógiájaa kritikai pedagógia egyik alapműve. Több mint negyven nyelvre lefordították; ez a társadalomtudományok területének egyik legtöbbet idézett műve. A nemrég elhunyt Ferenc pápa megnyilatkozásaiban is felfedezhető volt Freire nyelvezete, gondolatai, de akár szó szerinti idézetei is. Freire itthon leginkább egy szűk – többségében elmélettel foglalkozó – kör számára volt eddig ismert, pedig munkásságát számos kontextusban sikerrel alkalmazták, és nemzetközi szinten ma is nagyra becsülik.
A szerző 1921-ben született Brazíliában értelmiségi, de szegény családban. Életét végigkísérték a mélységek és magasságok. Gyerekként gyakran éhezett, s a tanulásban is lemaradozott:
„Az éhségem miatt nem értettem semmit. Nem voltam buta. Nem az érdeklődés hiányzott. A szociális helyzetem nem tette lehetővé, hogy oktatásban részesüljek…”
Nem véletlen hát, hogy életét a szegények élete javításának szentelte. Pedagógusként földművelőkkel is dolgozott; a társadalmi különbségekre érzékeny személyiségként hamar felismerte, hogy a földművelők szélsőséges elnyomását politikai, hatalmi érdekből az akkor uralkodó katonai diktatúra tartja fenn az egyház közreműködésével. Az ország demokratikus átalakulása után volt állami Oktatási és Kulturális Minisztérium vezetője és egyetemi tanszékvezető is. Újabb politikai fordulat miatt börtönbe került és száműzetésben is élt. Dolgozott a Harvard vendég professzoraként, Genfben az Egyházak Világtanácsának oktatási tanácsadója és világszerte 35 egyetem tiszteletbeli tanára, illetve díszdoktora volt.
Elméleti munkáit is saját maga alkalmazta először a gyakorlatban: kollégáival 1962-ben egy kísérlet során 300 cukornádarató munkást mindössze 45 nap alatt tanítottak meg írni és olvasni.
Ugyanakkor felvetődik a kérdés, hogy hat évtizeddel az eredeti mű kiadása után mennyire aktuális annak tartalma. A könyvet elolvasva sok helyen gondolhatjuk azt, mintha a mai magyar valóságról – oktatási és politikai állapotokról – írna a szerző:
“Az elnyomók számára elsődleges a birtoklás, vagyis a létezésük egyenlő a birtoklással.”
“Azok, akik ellopják mások szavait, idővel már áldozataik értelmi képességeiben sem tudnak hinni – egyszerűen alkalmatlannak tartják őket. Valahányszor hallatják a hangjukat, de fütyülnek rá, mit mondana az elhallgattatott többség, még jobban hozzászoknak a hatalomhoz, még inkább kedvet kapnak az irányítás és parancsolgatás gyakorlatához… Ilyen körülmények között lehetetlen a dialógus.”
Már maga a freirei tematikai alapvetései is ismerősen csenghetnek: az elnyomó jellegű „antidialogikus cselekvés” jellegzetességei: a hódítás, az oszd meg és uralkodj, a manipuláció és a kulturális invázió, míg a “dialogikus cselekvés” jellegzetességei: az együttműködés, az egység, a szervezettség és a kulturális szintézis.
“A vezetők általában olyan emberek közül kerülnek ki, akik valami módon be vannak tagozódva az uralkodó osztály egyik rétegébe. Életútjuk egy pontján, bizonyos történelmi feltételek teljesülése mellett, az őszinte szolidaritás jegyében (legalábbis ezt reméljük) kilépnek korábbi osztályukból, és az elnyomottak mellé állnak… Az elnyomottakhoz csatlakozni csak úgy lehet, hogy odamegyünk hozzájuk, és kommunikálunk velük.”
“Az elnyomók-elnyomottak ellentmondásának hiteles feloldása nem a helycserében valósul meg, nem valósulhat meg úgy, hogy a mai elnyomottakból a felszabadítás nevében új elnyomók lesznek.”
Mi is az a kritikai pedagógia?
Freire ennek egyik legfontosabb tételeként azt fogalmazta meg, hogy az oktatást nem lehet elválasztani a politikától; a tanulás-tanítás folyamata önmagában is politikai cselekedet. Az, hogyan tanítanak a diákoknak, mit tanulnak tőlük, és milyen tudás kerül átadásra, mind politikai jelentéssel bír. Freire szerint ugyanis a tanítók maguk is tanulók.
A kritikai pedagógia nem egyszerűen egy pedagógiai irányzat, sokkal inkább egy társadalmi változást célzó pedagógiai filozófia, amelyben a tanulás egy hosszabb távú közös felfedező folyamat, ami nagyon sokféle alakot ölthet.
A kritikai pedagógia az elnyomottak, a felszabadítás, a szeretet, a remény pedagógiája, mely alapvetően eltérő szemlélet alapján “működik”, mint az, amit Freire bankszemléletű oktatásnak nevez, s ami az elnyomás egyik eszköze: itt a tudást birtokló tanár beletölti a tudatlan diák fejébe az ismereteket, melyeket az magába gyűjt, s szükség esetén visszaad. A tanuló nem más, mint egy passzív “betétkönyv”, a tanár pedig a javak birtoklója, aki hierarchikusan felette helyezkedik el, s a tanuló ellentéteként jelenik meg. Ezzel szemben a felszabadító, problémafelvető oktatásban – ahogy a fenti alaptételben már szó esett róla – nem csak a diákok, hanem tanítóik is tanulnak, így szükségszerűen feloldódik az alá-fölérendeltség is. Ez a megközelítés segít felismerni az elnyomást, annak természetellenes voltát, azt, hogy az elnyomással valakik jól járnak, az valakiknek az érdekét szolgálja.
A kritikai pedagógia révén megteendő lépcsőfokok:
Az elnyomás felismerése
Megemlítendő, hogy már maga az elnyomó-elnyomott ellentétpár meghaladott kategóriák, mert aki egy szituációban elnyomott, máshol lehet elnyomó – lásd a mai magyar pedagógusok társadalompolitikai és sajnos nem ritka tantermi helyzetét. Ugyanakkor megjelenik a belsővé tett elnyomás, az, amikor már önmagunkat korlátozzuk (esetleg nem is tudatosan), mert az elnyomás a gondolkodásunk részévé vált. Ennek eredménye a “csend kultúrája”, például az öncenzúra – “Ne szólj szám…”, “Nem nyilatkozom…”
A kritikai tudatosság elérése, öntudatra ébredés
El kell jutni oda, hogy az egyén felismerje, hogy rossz helyzete nem az ő hibája, hanem olyan társadalmi folyamatok eredménye, amelyeket emberek hoznak létre és bizonyos embereknek ez előnyös. (Félrevezető az a gyakran hangoztatott szemlélet, miszerint a hátrányos helyzetű egyéneknek, illetve csoportoknak ki kell törniük jelenlegi helyzetükből; a kitörés ugyanis a rendet nem kérdőjelezi meg, hanem az egyént teszi felelőssé és egyéni megoldásokra ösztönöz.) A kritikai öntudatra ébredéssel éri el és tudja megélni az egyén az emberi méltóságát, szabadul meg a helyzete miatti szégyenérzettől és önbecsülést nyer. (Egyébként az elnyomás az elnyomót is megfosztja a teljes értékű emberségétől – a megszűnő elnyomás ilyen szempontból vele is jót tesz.)
A kritikai tudatosság eléréséig hosszú út vezet, de segíti ezt a Freire által kedvelt “beszélgetős módszer”, a szókratészi párbeszéd, a dialógus – ismét hangsúlyozva, hogy ennek során mindenki tanul; egymástól tanulunk.
Felszabadulás/önfelszabadítás
Ennek előfeltétele, hogy képesek legyünk elképzelni a vágyott, egyenlőbb jövőt, amiért küzdünk. A felszabadulást segíti az ún. szerves értelmiség kialakulása: az elnyomottak csoportjából a jobb helyzetbe kerülő személyek jobb pozícióból és több erőforrással segítik az elnyomottak küzdelmét – s ez a folyamat láncreakcióként működik.
A kritikai pedagógia további néhány jellemzője
– ahogy azt a kritikai pedagógiai oktatás egyik hazai zászlóvivőjénél, a Közélet Iskolájában mondani szokták:
nem egyetlen eseményről, hanem egy folyamatról, állandó gyakorlatról van szó,
kérdezésre tanít, de nem bizonytalanít el,
maguk az érintettek fogalmazzák meg a problémákat, a célokat és határozzák meg a szükséges eszközöket,
belsőleg (azaz önmagával kapcsolatban) is kritikus,
folyamatos a visszacsatolás,
fejleszti a közösséget,
egyenlősít, elkerüli az alá-fölérendelt viszonyokat,
cselekvéshez vezet – a gondolkodás és a cselekvés elválaszthatatlanok.
Freire elvei alapján:nem létezik semleges oktatási folyamat. Az oktatást vagy arra használják, hogy azzal – konformista módon – egyszerűbb legyen az újabb generációknak betagozódniuk az éppen fennálló rendszerbe, vagy pedig a „szabadság gyakorlatává” válik, azzá az eszközzé, amelynek segítségével kritikusan viszonyulhatunk a valósághoz, és felfedezhetjük, hogy hogyan vehetünk részt világunk formálásában.
De alkalmazhatók-e Freire gondolatai arra a világra, melyet az internet és a közösségi oldalak hoztak el, s változott meg ezek miatt mindaz, amit a közösségekről, magának a közösségnek a definíciójáról gondolunk? Érvényesek-e a freirei gondolatok ma, ebben a megváltozott valóságban? Bizton állítható, hogy igen: bár a könyv meglehetősen didaktikus, marxista szemléletű és nyelvezete is kicsit avítt, tartalma, szemlélete mégis meglepően aktuális. Nem azért érdemes elolvasni, hogy mindent készpénznek vegyünk, vagy feltétlenül megpróbáljuk a gyakorlatba átültetni, hanem azért, hogy ugródeszkának használjuk, ismerjük fel a mintázatokat, és keressünk azokra (közösen!) érvényes megoldásokat! Elég körülnéznünk, az alapvető kategóriák: az elnyomottak, az elnyomók, a maga hatalmát fenntartani kívánó, ezért a másságot félelmetesnek és ellenségesnek tituláló elit és a félelemben tartott sokaság továbbra is léteznek! Sajnos a magyar iskolarendszer is még mindig sok szempontból a Freire által vázolt elnyomó viszonyokra hasonlít: felülről lefelé irányuló “parancsuralmi rendszer”, klasszikus tudásátadás, kevés az iskolahasználók tényleges részvételisége, kiüresített vagy hiányoznak a demokratikus gyakorlatok.
Akárhogy is alakuljanak a közösségek és a kommunikációs csatornák: a tanulók kritikai tudatának kialakítása elengedhetetlen! Létre kell hozni a dialógus kultúráját, amelyben az elnyomottak, legyenek azok fiatalok/diákok vagy felnőttek, a velük dolgozó tanítók, pedagógusok és egyéb munkavállalók egyenrangú félként, a saját megéléseiket tudatosítva és kihangosítva vehetnek és vesznek is részt. A tanulás közösségi tevékenység: a legtöbbet, legjobban együtt, egymástól tudunk tanulni.
A tanítás-tanulás célja lényegében a közösség szolgálata.
Talán az eddigiekből is kiderült, de szeretném még hangsúlyosabbá tenni: a kritikai pedagógiának nem a közoktatásban van kizárólagos alkalmazhatósága, sőt! A társadalmi változásokért küzdő mozgalmakban talán még fontosabb. És a Tanítanék számára pont ezért izgalmas ez az olvasmány. Oktatási mozgalomként nálunk e kettő összeér.
Aki iskolában dolgozik, az is tudja használni Freirét, de aki valamilyen társadalmi mozgalomban, szervezetben, az is – legfeljebb kicsit eltérő alapvetéssel. Utóbbi esetben inkább a szemlélet, a társadalmi-politikai gondolkodásmód és a hozzá kapcsolódó „praxis” (ezen Freire a gondolkodás és a cselekvés egységét értette) a hangsúlyosabb. Azok a mozgalmak lehetnek sikeresek, amelyek megteremtik saját iskoláikat, hogy egy közösségi, cselekvő fókuszú tudásmegosztás révén minél többekhez jusson el „a tudás”. S így válnak fenntarthatóvá is: az esetlegesen kieső szereplőket újak tudják pótolni; a “hatalmat” és a felelősséget nem egyes személyek, hanem közösségek viselik.
Ha a kritikai pedagógia által kijelölt úton haladunk, akkor az elnyomó, bántalmazó állam, vagy munkáltató előbb-utóbb kénytelen tudomásul venni a közösségek akaratát, nyilvánvalóvá válik elnyomó szándéka, illetve az elnyomottak küzdelmének jogossága is. Freire-vel szólva:
„A felszabadítás és az oktatás átalakítása együtt jár.”
1 A cikk Törley Kata és Pilz Olivér 2024. október 9-én a Merlin Színházban és Pilz Olivér 2025. május 8-án a Pécsi Tudományegyetemen Paulo Freire: Az elnyomottak pedagógiája könyvbemutatóján elmondott beszéde alapján készült. Külön köszönet Tóth Bencének a szakmai kiegészítésekért! 2 A könyv az Open Books gondozásában jelent meg a Bázis Könyvek sorozatban. Sorozat-szerkesztő: Déri Ákos; fordította: Lukács Laura; az előszót írta: Mészáros György.
