10 dolog, amiben a katalánok a hegyen jobban teljesítenek, mint a magyar közoktatás

írta: Tóth Bence

Működik egy Ulex Project nevű informális képzési központ Katalónia vadregényes hegyei között, akik változatos képzéseket kínálnak aktivistáknak, mozgalmaknak, civil szervezeteknek, akik valamilyen módon a társadalmi igazságosságért dolgoznak.

A Tanítanék Mozgalom és az Erasmus+ program révén idén májusban már másodszor juthattam el egy képzésükre. Sok mindent tanultam ezalatt a kétszer egy hét alatt, amit a mindennapi munkámban és a szervezeti működésben hasznosítani tudok, de annál is többet arról, hogy milyennek kellene lennie az oktatásnak – ha komolyan gondoljuk.

Összeszedtem a teljesség igénye nélkül tíz dolgot, amiről azt gondolom, hogy ideje lenne eltanulnunk tőlük: 

Az oktatás az ULEX-nél első sorban gyakorlati alapon történik. Persze az információ átadása meleg levegővel (értsd: beszéddel) időről időre elkerülhetetlen, a frontális módszereknek elévülhetetlen érdemei vannak, de aki csak ezekkel próbál tudást átadni, az olyan, mintha a futballban kirázólag az egyik térfélen lenne hajlandó játszani (és ott is labda nélkül). Az ULEX-nél tudják, hogy ha valaki mond is okosakat a folyamat során, nem szabad itt megállni. A tanulás tapasztalati úton a leghatékonyabb. Minden eszközt, minden módszert ki kell próbálni gyakorlatban – akkor van esély, hogy kapcsolódunk a tanultakhoz annyira, hogy később is viszonyban maradjunk vele. 

A képzés minden percében az érkezéstől a távozásig biztos voltam benne, hogy mindenkinek a szükségleteit figyelembe veszik. Mindenkit egyformán szívesen látnak, de aki valamilyen társadalmi szempontból hátrányt szenved, arra különös figyelem jut. Számtalan gyakorlat és mechanizmus (rendszeres be- és kicsekkolás, tanulópárok és tanulócsoportok, visszajelző rendszer, jelenlét-gyakorlatok) biztosítja, hogy felmérhessem és kifejezhessem saját magam és a csoport számára az igényeimet, a pillanatnyi állapotomat. A tanulás alapvető feltétele a tanuló jólléte – ha biztonságban érzem magam, sokkal könnyebben dönthetek úgy önként is, hogy a komfortzónámból kimozdulva új dolgokat próbálok ki. Ha tudom, hogy elfogadnak, megbecsülnek és támogatnak, a tanulás nem kényszer lesz. 

Amikor tanulásról beszélünk, elsősorban nem arra szoktunk gondolni, hogy ellesünk, eltanulunk egymástól dolgokat – sokkal inkább arra, hogy egy könyv fölött görnyedünk. Ebből is látszik, hogy melyik mennyire lehet megerőltető – előbbiről jóformán tudomást sem veszünk, pedig a tudásunk nagyobb része származik ilyen mintakövetésből és a társainkkal való interakciókból. Az ULEX képzésein a tanulás nagyobb része történik csoportosan. Párokban, állandó csoportokban, alkalmi csoportokban (vagy akár egyénileg is persze) – a lényeg, hogy az interakciók minél színesebbek legyenek.

A tanulás működhet úgy is, hogy jogod van nemet mondani. Ha a résztvevők saját akaratukból és jól felfogott érdekükben vannak jelen, a problémák jelentős része (fegyelmezetlenség, motiválatlanság stb.) megoldódik. Ha úgy érzed, nem tudsz figyelni, koncentrálni, nincs értelme tovább jelen lenned – sokkal jobb, ha kimész és akkor jössz vissza, amikor úgy érzed, hogy bele tudod tenni azt a munkát és energiát, ami a saját és csoportod tanulását szolgálja. Ha egy gyakorlattal, feladattal nem érzed magad komfortosan, nincs értelme kényszeríteni. Sokkal jobb, ha meg tudják teremteni azt a közeget, ahol saját magadat tudod (és szeretnéd!) kihívások elé állítani – olyan mértékben, ahogy indokoltnak érzed. Felmerülhet persze, hogy informális oktatásban eleve csak olyanok vannak ott, akik érdeklődnek – a közoktatásban tankötelezettség van. Nyilván nem lehet ugyanazt a mércét alkalmazni, de ha mernénk a szabadságnak nagyobb teret adni, lehet, hogy kiderülne, hogy nem olyan rossz a helyzet, mint gondoljuk.

Ha megcsinálsz egy feladatot, vagy gyakorlatot, majd rögtön mégy a következőre, a tanulás lehetőségének nagy részét önként eldobod. Az ULEX-nél elképesztően fontos gyakorlat, hogy minden tanulási folyamatot megfelelő reflexió és elemzés kövessen, ahol ugyanannyira helye van a saját érzéseid, tapasztalataid megfogalmazásának, mint a tartalmi visszajelzéseknek (mit csinálnék ugyanígy, mit csinálnék másként stb.). A feladatokhoz kötődő reflexión túl minden nap reflexióval kezdődik (a pillanatnyi állapotodra, a korábban történtekre, a várakozásaidra) és reflexióval zárul. Egymásnak, a képzőknek és saját magadnak (!) is fontos a visszajelzés.

Az, hogy a csoport jólléte biztosított legyen, mindannyiunk dolga. A takarítást, rendrakást, a csoport életével kapcsolatos kisebb-nagyobb feladatokat közösen végezzük. Ha valakinek szüksége van segítségre, mi gondoskodunk róla. A képzés szüneteiben egymásnak tartunk testmozgásos foglalkozásokat, vagy együtt találjuk ki az esti programot. Az ULEX olyan hely, ahol a képzők nem kizárólag “szolgáltatnak”, nem kizárólagosan felelnek a csoport tanulási élményéért. Ha a résztvevőket tényleg részessé teszed a saját tanulási folyamatukban és a körülmények megteremtésében, több lehetőségük van bevonódni, sokkal jobban fognak hozzá kötődni. 

Természetes, hogy nem mindenki tud ugyanúgy figyelni. Ha ki kell menned 15 percenként a teremből, tedd meg. Ha matatni, varrogatni, kötni szeretnél foglalkozás közben, annak sincs semmi akadálya. Nem mindenki érzi magát jól széken ülve. Ülhetsz puffon, a földön, feküdhetsz, térdelhetsz, vagy állhatsz. Ha fázol, hozz pokrócot. Az ULEX-nél úgy szervezik a munkát, hogy ez beleférjen és senkit ne hátráltassanak a körülmények a szükségesnél jobban. Ha valamit el szeretnél mélyíteni, tedd úgy, ahogy neked a legkönnyebb. Rajzold le, írj róla, mondd el valakinek. Ha séta közben könnyebben megy a feladat, akkor sétálj és gyere vissza, ha végeztél! 

Természetes, hogy a képzők valamiféle vezető, facilitátor funkcióban vannak jelen. De ez egy pillanatig sem terjeszkedik túl azon, ami feltétlenül muszáj. A képzés előrehaladását illetően ők a kompetensek, tudják, mi mi után következik logikusan – ebbe kevesebb a beleszólásunk. Ugyanakkor, ha igény mutatkozik, maximálisan hajlandóak eltérni a tervtől is – vannak blokkok, amiket mi tölthetünk fel tartalommal. A tanulási környezetünk szabályait, normarendszerét közösen alkotjuk – a döntéshozás szinte minden esetben konszenzusos (de legalábbis beleegyezés alapján működik). A demokratikus gyakorlatok számtalan módon és formában jelennek meg a hét folyamán. A legutóbbi képzés egyik napján a képzők reggel 10-kor adtak egy lapot a feladattal, elmondták, hogy az egész csoport egy közös projekten fog dolgozni és este 6-kor bemutató. Ezután aznap nem láttuk őket többet. Hát nem felszabadító? (Nem mindenkinek az, és ez is jól van így.)

Amikor csak lehetőség volt rá (nem volt rettentő hideg, vagy nem esett az eső), a foglalkozásokat kint tartottuk. Az ULEX-nél tudják, hogy az ember természeti lény. Szüksége van a napsütésre (vagy épp a sötétre a mesterséges fény helyett), arra, hogy érezze a lába alatt a talajt, érezze az illatokat, hallja a madarakat. Amellett, hogy az idegrendszerünkre nyugtatóan hat, ezek a szenzoros információk elképesztő mértékben tudják támogatni a tanulási folyamatot – akaratlanul is összekötődnek az átélt élményekkel. (Persze, ha valamiért mégsem viseled jól a napsütést, a szúnyogokat stb., akkor tiéd a 4. és a 7. pont.) És a természet mellett legalább ugyanekkora hangsúlyt fektetnek a mozgásra – ha a szenzoros élmények mellett szomatikusak is társulnak a tanuláshoz, az úgyszintén rendkívül megerősítő hatású tud lenni. Ahelyett, hogy az információkat csak néznénk – fogjuk meg, tapogassuk, szorítsuk meg, álljunk rá, ugorjuk át, rendezzük térben… Ha erről a módszerről részletesebben olvasnál, ajánlom Weszely Kinga korábbi cikkét a témában. 

Az iskolai gyakorlatban is vannak rituálék. Az “Osztály vigyázz!”, az ebéd gyors belapátolása matek előtt, zuhanyzás a tesi óra után, az évnyitón fojtott hangon röhögcsélés az igazgató beszéde alatt, a minden évben ugyanolyan iskolai ünnepségek… De a valóság az, hogy ezek többsége üres megszokás, amit az tesz elviselhetővé, vagy épp nosztalgikussá, hogy jó esetben a barátainkkal (de legalábbis sorstársainkkal) szenvedjük el őket időről időre. Keretezik a napot, a hetet, az évet, de nincs valódi jelentőségük. De hogy ne csak rosszat mondjak a magyar oktatásra – a ballagás egy üdítő kivétel. Amellett, hogy lehetőséget ad ünneplésre, reflektálásra, a hála kifejezésére és a közös emlékezésre, egy olyan rituálé, amely áthelyezi a fizikai térbe azt a lelki folyamatot, amelyet az iskola elhagyása jelent – ezzel könnyítve a búcsút és az átmenetet. Az ULEX képzéseken is előfordulnak rituálék. Különösen izgalmas ezeket olyan csoportban bevezetni, amely összesen egy hétig van együtt, és ahol előzetesen senki nem ismer senkit. Mégis lehetséges, és elképesztő erővel bírnak abban a tekintetben, hogy képesek legyünk befogadni az élményeket, egymást és saját magunkat.

Biztos vagyok benne, hogy a magyar közoktatás soha nem lehet olyan, mint egy európai mozgalmaknak szervezett, fizetős képzés egy kis katalán hegyi falucskában – jellegéből adódóan nem is kell ugyanolyannak lennie. De abban is biztos vagyok, hogy