Oktatás és jogállamiság (2025. 05. 20.)

Az Európai Parlament holland zöldpárti képviselője, Tineke Strik meghívta – más civil szervezetekkel együtt – a Tanítanék Mozgalmat egy, a magyarországi jogállamisággal kapcsolatban rendezett meghallgatásra. Az eseményre május 20-án került sor Brüsszelben, az Európai Parlament épületében.

A Tanítanékot Berta Bea  képviselte. A meghallgatáson elmondott beszéde magyar nyelvű fordítását adjuk itt közre: 

23 évig dolgoztam tanárként. 2022-ben néhány kollégámmal az iskolánkból polgári engedetlenségi akcióban vettem részt. Míg közülük többeket elbocsátottak, engem nem.
Továbbra is részt vettem polgári engedetlenségi akciókban. Idővel világossá vált, hogy a kormány szándékosan kerüli azokat a lépéseket, amelyek nyilvános felháborodást váltanának ki, ugyanakkor semmit nem kíván tenni az oktatás minőségének vagy hatékonyságának javítása érdekében. Ekkor döntöttem úgy, hogy felmondok és elhagyom a pedagóguspályát. Nem térek vissza, amíg az oktatás általános légköre és munkakörülményei alapvetően meg nem változnak.

Aktív tagja vagyok a Tanítanék Mozgalomnak, amelyet most itt képviselek. Személyes tapasztalataim, valamint a tények alapján szeretnék az oktatás magyarországi helyzetéről beszélni.
A magyarországi változások fokozatosan – különösen a külső szemlélők számára szinte észrevétlenül – mentek végbe, s lassú, de súlyos válsághoz vezettek. (Olyan ez, mint a közismert metafora a békáról, amely nem veszi észre, hogy melegszik a víz, amíg már túl késő.) Egy rövid, tanulságos kronológiát szeretnék bemutatni, amely a centralizációra, a Nemzeti Alaptanterv változásaira, a sztrájktörvényre és az egyház oktatásban betöltött növekvő szerepére fókuszál.

2010 óta az Orbán-kormányok fokozatosan kivonták a forrásokat a közszolgáltatásokból – leginkább az oktatásból, de az egészségügyből, a szociális ellátásból és a kulturális intézményekből is.

2012 és 2015 között az iskolák fenntartását központosították: egyetlen központi fenntartó szervezetet hoztak létre, és 60 tankerületet alakítottak ki. (Az önkormányzatok többé nem működtethetnek iskolát.) Az iskolaigazgatókat számos jogosítványuktól megfosztották. Az eredmény: nehézkes, nem működő intézményi rendszer.
Az intézkedések célja a hivatalos kommunikáció szerint az egységes színvonal biztosítása volt. Azonban nyilvánvaló, hogy a valódi cél a költségcsökkentés – figyelmen kívül hagyva az oktatás lehetőséget teremtő és esélykiegyenlítő szerepét. Ettől kezdve az iskolák nem rendelkeznek szabadon felhasználható költségkerettel. Ha nyomtatópatronra, folyékony szappanra vagy krétára van szükség, az iskoláknak ezt kérvényezniük kell a tankerületnél – a megfelelő adminisztratív határidők betartásával.
Az általam leginkább ismert tankerület és annak vezetője 45 iskoláért felelős. Nehéz elképzelni, hogyan lehetne ennyi, különböző profilú és tanulói összetételű intézményt hatékonyan irányítani, az egyéni szükségleteket is figyelembe venni. Egy ilyen merev, központosított rendszerben az egyetlen megvalósítható cél a költséghatékonyság lehet, a szakmai szempontok figyelmen kívül hagyásával.

Szintén 2012 és 2015 között vezették be az új pedagóguséletpálya-modellt, megszüntették a túlórapénzt, és megnövelték az adminisztratív és oktatási terheket. Kompenzációként inflációkövető, a minimálbérhez kötött bérezést ígértek – ezt azonban évekig elhúzták, és végülis a 2014-es szinten befagyasztották.

Az új köznevelési törvény hatálybalépését a pedagógusok elviselhetetlen nyomásként élték meg. 2016 elején a Miskolci Herman Ottó Gimnázium tantestülete nyílt levelet tett közzé, amely nagy médiavisszhangot váltott ki. Sokan ekkor döbbentek rá a helyzet súlyosságára.

Ez vezetett a Tanítanék Mozgalom megalakulásához – gyakorló pedagógusok vezetésével. A mozgalom legnagyobb sikere a világos és következetes kommunikáció, valamint a közvélemény figyelmének felkeltése volt. Az oktatás ekkor lett téma a közbeszédben.
Válaszul a kormány minden, az oktatást érintő kritikát politikai támadásként kezdett el kezelni, amely a rendszer megdöntését célozza – állítólagos „ellenségek” irányításával: Soros György, volt kommunisták, ellenzéki pártok, az Európai Unió, sőt az Egyesült Államok…

2016–2023 között folytatódtak az oktatási tiltakozások – hol a szakszervezetek, hol a Tanítanék hívására, majd egyre gyakrabban a diákok szervezésében. A részvétel változó volt, 2016-ban 60 ezer, három éve, október 23-án 80 ezer főben csúcsosodott ki a létszám.

2016-tól a kormány negatív kommunikációba kezdett a tanárokról, és tovább folytatta a rendszer szétaprózását. Az egyházi iskolák már ekkor is az államiaktól eltérő jogi és finanszírozási szabályok alapján működtek. A szakképzés és a felsőoktatás más minisztérium alá került. Az egyetemi autonómiát megszüntették, az intézmények jó részét alapítványi formába szervezték ki, a kuratóriumokat kormányközeli szereplőkkel töltötték fel. Az igazgatókat és a tanárokat nyíltan vagy burkoltan eltiltották a nyilvános véleményalkotástól. A tanári közösségben félelem uralkodott el.
Ekkor jöttek az első megtorlások is: akik a mozgalom jelképeit viselték, háttérbe szorultak (pl. nem lehettek igazgatók, nem hosszabbították meg a szerződésüket). A civil szervezetek is célkeresztbe kerültek.

2020 szeptemberétől, a COVID idején vezették be az új Nemzeti Alaptantervet – érdemi egyeztetés nélkül. A szerzők kilétét sem hozták nyilvánosságra. A tanterv a kormánypártok ideológiájával átitatottá vált, a tartalmi terhek nőttek.

Saját szakommal, a magyar nyelv és irodalom tantárggyal kapcsolatban azt is elmondhatom, hogy ugyan nyíltan nem tiltották meg bizonyos szerzők tanítását, de az LMBTQI+ és a nemiséggel kapcsolatos témák, művek kikerültek az iskolákból. Az új NAT-nak „köszönhetően” nem jut tér kompetenciafejlesztésre, differenciálásra vagy az olvasás megszerettetésére. A tanárok nem vehetik figyelembe a diákok érdeklődését, társadalmi hátterét. A tanterv konkrét műveket ír elő, alternatíva nélkül.
Az irodalom tantárgy középpontjában az 1450 és 1960 közötti szerzők állnak – a kortárs irodalom szinte teljesen hiányzik, miközben a tananyagba bekerült a nemzeti konzervativizmus szellemisége. Az új NAT bevezetése előtt több szervezet jelezte aggályait, a kormány azonban nem kezdeményezett semmilyen párbeszédet.
2024-től a középiskolai érettségi feladattípusait is módosították – ezzel is kikényszerítve a tanterv szigorú betartását.

2022: A kormány – kihasználva a még mindig érvényben lévő veszélyhelyzetet – korlátozta a pedagógusok sztrájkjogát. Mit jelent ez a gyakorlatban? A sztrájkoló tanároknak az óráik 50%-át meg kell tartaniuk, végzősök esetén 100%-ot. A gyermekfelügyeletet, az étkeztetést, azaz egyfajta normál menetrendet minden intézménynek biztosítania kell. A csoportösszevonás nem megengedett. Az igazgató – szerinte indokolt esetben – munkavégzésre is utasíthatja a sztrájkoló tanárt. Sajátos nevelési igényű tanulókkal dolgozó tanárok – köztük gyógypedagógusok – egyáltalán nem sztrájkolhatnak. Azaz: akkor sztrájkolhatsz, ha az láthatatlan és senkit nem zavar.

A 2022-es választások után a közoktatás a Belügyminisztérium alá került (Oktatási Minisztérium 2010 óta nincs), élén egy rendőrrel. A rekordinfláció idején a tanárok rövid polgári engedetlenségi akciókat folytattak, mivel a sztrájktörvény értelmében a sztrájk gyakorlatilag láthatatlanná vált. A válasz: fenyegetés, felfüggesztés, elbocsátás. Mint említettem, hat kollégámat (és további kettőt más iskolákból) elbocsátották. A Belügyminisztérium egy szerdai napon közleményt adott ki a nyolc elbocsátásról. Az érintett tanárok és iskolák csak a médiából értesültek az elbocsátásokról, a hivatalos értesítés csak később érkezett meg.

2022 őszén polgári engedetlenség miatt összesen 15 tanárt bocsátottak el. Bár sokan szintén részt vettünk benne, mégsem rúgtak ki mindenkit. A tankerületi vezető dönthet, hogy kit bocsát el – ez úgy látszik, jogszerű még akkor is, ha egyazon iskolában kétféle döntés születik.

2023: Becslések szerint az oktatási dolgozók 30%-a hiányzik – az autonómia hiánya, az alacsony fizetés és a hasonlóan alacsony presztízs miatt. Ennek ellenére a kormány újabb megszorító intézkedéseket vezetett be: az új státusztörvényt – ismét érdemi egyeztetés nélkül.
2024. január 1-jétől a pedagógusok megszűntek közalkalmazottak lenni. A törvény célja nem a problémák megoldása, hanem a látszat fenntartása volt. Csökkentették a tanárképzési követelményeket, nehezebb lett a pályaelhagyás, nött a bérezés nélkül elrendelhető helyettesítés mértéke. Ezt a törvényt sokan “bosszútörvényként” emlegetik – megtorlásként azok ellen, akik megszólaltak.

Az egyház szerepéről az oktatásban: 2023-ban országosan az általános iskolák több mint egyötöde, a gimnáziumok közel harmada volt egyházi fenntartású. Az általános iskolások 16%-a, a gimnazisták több mint egynegyede járt egyházi iskolába – miközben a magukat vallásosnak mondók aránya (a népszámlálási adatok szerint) jelentősen csökkent.

2024 szeptember: a diákok digitális eszközeit betiltották – miközben az iskolák többsége nem rendelkezik megfelelő eszközökkel. A tanárokat kötelező tantervi vizsgának és teljesítményértékelésnek vetették alá. Az oktatási mozgalom korábbi kilenc követelése közül csak egy teljesült: a béremelés – ezt a rendszer látszatműködésének fenntartása érdekében megadták. A teljesítményértékelés hatása a fizetésekre egyelőre nem ismert, a vizsgák következményei szintén nem világosak. A kormány ismét bizonytalanságot teremtett: mindig a legrosszabb forgatókönyvre kell felkészülni, így „hálás lehetsz”, ha csak rossz lesz – de nem a legrosszabb.

Ismétlődő mintát láthatunk: a kormány irreális intézkedéseket jelent be, majd bizonytalanságban tart. Ugyanez történt a középiskola felvételik idején is: 50 pontos minimumot akartak bevezetni azoknak, akik gimnáziumba szeretnének menni, majd a szülői tiltakozás hatására visszakoztak. Ugyanez történt a kompetenciamérések osztályzattá alakításával – meghátráltak, de a fenyegetés ott maradt.

Ebben az alulfinanszírozott, központosított, hatalomkoncentrált, autonómiamentes, arrogáns légkörben ma a tanárokat a beletörődés, a félelem, az apátia és – az átlagéletkor 50 felett van! – a „csak éljük túl a nyugdíjig” hozzáállás jellemzi. Milyen jövő vár egy nemzetre, amelynek fiataljait ilyen körülmények között nevelik?

Sokáig úgy gondoltam, hogy más országoktól vagy az EU-tól nem várhatjuk el, hogy megvédjen minket a saját kormányunktól. De tanárként mindig kiálltam a bántalmazott gyerekek mellett. Azért vagyok most itt, mert valójában a saját kormányunk a bántalmazó – és segítségre van szükségünk.