Mennyit ér az oktatás? – A közkiadások nyomában

írta: Nagy Gábor¹

„A pénz beszél” – tartja a régi mondás, amely napjaink romló világgazdasági és különösen súlyos hazai gazdasági helyzetében nem lehet aktuálisabb. A technológiai átalakulás és az egymásra rakódó válságok – az úgynevezett polikrízisek – alapjaiban hatnak a magán- és közgazdaság működésére. Magyarország pedig különösen nehéz helyzetben van: gazdaságilag, politikailag, és természetesen az oktatás terén is.

Az oktatásirányításban is a pénz diktál. Mondhatjuk úgy is: végsősoron a pénz tanít. Egy oktatással foglalkozó szervezetnek – mint például a Tanítanék Mozgalom – kiemelten fontos, hogy átláthatóan és érthetően bemutassa, mennyi pénz jut valójában az oktatásra. Az iskolák állapota, a pedagógusbérek és a tananyagok minősége sokat elmondanak – de a benyomásokat számokkal is alá kell támasztani.

A kormányzati pénzügyi döntések ugyan végtelenül bonyolultnak és unalmasnak hangzanak, de kardinális jelentőségűek. Az oktatási rendszer minőségét nem csak a tanterv vagy a pedagógiai módszertan határozza meg, hanem a pénzügyi háttér is. A bérek stagnálása vagy a hiányzó eszközök miatt a pedagógusok motiváltsága csökken, az utánpótlás hiányzik, a tehetségek pedig elvándorolnak. A költségvetési döntések így közvetlenül formálják az iskolai mindennapokat, a tanulási környezetet, sőt: a diákok jövőbeli esélyeit is.

A pénzügyi adatok világában nem jártas pedagógusok, aktivisták és érdeklődő állampolgárok amikor felmerül a pénzügyek kérdése, gyakran rávágják: „akkor nézzük meg a káeshát”. És valóban, a Központi Statisztikai Hivatal honlapján több adatforrás is elérhető az oktatási kiadásokkal kapcsolatban, például a GDP-hez viszonyított arányukról.²

A „Társadalmi haladás mutatószámrendszerén” belül az „Oktatási befektetések” címszó alatt elérhetők a 2004-2018 közötti adatok.³ Ezek azt mutatják, hogy az állami költségvetés mekkora részét fordították oktatásra a GDP arányában. 2014 és 2018 között ez az arány 4,3%-4,4% között mozgott.⁴

Ezzel szemben a STADAT-táblák között megtalálható a „23.1.1.2. A költségvetési intézmények oktatási kiadásai” című táblázat is,⁵ ahol hasonló, de némileg eltérő számokat találunk: például 2014 és 2018 között az arány 4,2%-4,4% között változott.⁶ A különbség oka valószínűleg a különböző adatfelvételi és besorolási módszerekben keresendő. Az egyik az állami költségvetés egészére, a másik pedig „csak” a költségvetési intézmények beszámolóira épül.

Ezek az eltérések 2014 és 2018 között nem mutatnak jelentős torzulást, így az oktatási kiadások trendjei megbízhatónak tekinthetők. A valódi probléma 2018 után, különösen 2021–2022 fordulóján jelentkezik.

2016-ban volt az elmúlt évtized legmagasabb értéke: akkor a GDP 4,38%-át költötték oktatásra.⁷ Azóta folyamatos csökkenés figyelhető meg, ám 2021–2022-ben a visszaesés már drámai mértékű:

Joggal merülhet fel a kérdés: mi történt? Érdemes-e kizárólag a KSH adataira hagyatkozni? Egy átlagos érdeklődő állampolgárnak joggal jutna eszébe, hogy érdemes megnézni a magyar állami szervektől független, európai szintű adatokat, különösképpen, hogy a KSH renoméján a közelmúltban sokak szerint csorba esett.⁸

Az Európai Bizottság statisztikai hivatala, az Eurostat a tagállamok adatait bizonyos témakörökben függetlenül is gyűjti és rendszerezi a COFOG (Classification of the Functions of Government) rendszer alapján. Ez az ENSZ és az IMF által kialakított nemzetközi osztályozás biztosítja az összehasonlíthatóságot – az oktatás például a 09-es kódszám alá tartozik.

Ezirányú európai adatok iránti érdeklődés megalapozott, de egyéb problámákat is felvet. 2017-ben az Index hasábjain egy érdekes jelenségre mutattak rá, miszerint nem érthető, miért tér el a KSH és az Eurostat adattáblája.⁹ Ekkor feltűnő volt, hogy az Eurostat adatai rendre magasabb értékeket mutatnak, mint a KSH-é, még ha a trendek hasonlóak is. Akkor sem a KSH, sem az illetékes minisztérium nem tudott egyértelmű magyarázatot adni a különbség okára. (Egyáltalán nem véletlen, ha eszünkbe jut a klasszikus vicc a hajóskapitány és a gépész beszélgetéséről: Mennyi? 30! Mi harminc? Mi mennyi?)

Az utóbbi években azonban a két adatforrás közötti szakadék tovább nőtt. Ennek egyik – de önmagában nem elégséges – oka lehet a közérdekű vagyonkezelő alapítványok (KEKVÁ-k) felsőoktatási térnyerése. Ezek az alapítványok – amelyek számos egyetemet működtetnek – nem számítanak költségvetési intézményeknek (hanem alapítványok), így (talán) nem szerepelnek a KSH által használt beszámolókban. Ez nem jelenti azt, hogy nem kapnak állami pénzt – sőt, vagyonátadások, részvénycsomagok és közvetlen támogatások formájában komoly forrásokat biztosít nekik az állam. Mégis, ezek a kiadások egyre kevésbé jelennek meg a nyilvános statisztikákban.

A KEKVÁ-k költségvetései, támogatásai formálisan visszakereshetők lennének – például adatigénylésekkel –, de jelenleg laikusok számára ezek az adatok nehezen hozzáférhetők és széttöredezettek. Ez komoly átláthatósági problémát vet fel.

A KSH és az Eurostat közötti különbségek részletes vizsgálata túlmutat e figyelemfelhívó írás keretein, de mindenképpen szükséges lenne e témával a jövőben behatóbban foglalkozni.

Ahhoz, hogy valódi, rendszerszintű változást lehessen elérni az oktatásban – legyen szó a jelenlegi vagy bármely jövőbeli kormány szándékáról –, elengedhetetlen a világos, átlátható és az állampolgárok számára értelmezhető adatok megléte. A költségvetési transzparencia nem technikai részletkérdés, hanem az oktatáspolitikai döntéshozatal egyik alapköve. Amíg nem látjuk pontosan, hogy mennyi pénz, hová és milyen formában áramlik, addig nehéz valódi reformokat tervezni és megvalósítani. Egy oktatási rendszerváltás csak akkor lehet hiteles és fenntartható, ha tényekre, nem pedig sejtésekre és megérzésekre épül.

Ebben a zavaros adat- és intézményrendszerben kiemelten fontos szerep jut a civil szervezeteknek, szakmai közösségeknek és oktatási mozgalmaknak. Ők azok, akik képesek lehetnek értelmezni, lefordítani és nyilvánosság elé tárni azokat az adatokat, amelyeket a hivatalos szervek gyakran nehezen vagy nem szívesen kommunikálnak. A társadalmi kontroll és az aktív állampolgári szerepvállalás alapfeltétele annak, hogy a közpénzek sorsa nyomon követhető legyen, és hogy az oktatás valóban közérdek maradjon.