Magyar élet, magyar ének – Kodály országa ennél többet érdemel

A véleménycikket írta: Tóth Bence

A ballagó nyolcadikos diákok 2025-ben egy daloskönyvet kaptak ajándékba az államtól. A Kulturális és Innovációs Minisztérium kiadványa “Magyar Élet, Magyar Ének” címen jelent meg. A tematikus, életünk különböző eseményeihez kötődő válogatásban főként magyar népdalok kaptak helyet, de emellett könnyűzenei előadók – olyanok, mint Kiss Tibi, Kovács Ákos, Beatrice, Edda – is képviseltetik magukat. Feltűnő továbbá, hogy a dalok egy jelentős része valamilyen módon (saját szerzemény, vagy ismert feldolgozás) köthető a nyíltan szélsőjobboldali Kárpátia zenekarhoz. A daloskönyv a dalok kottáját és szövegét tartalmazza, valamint QR-kódokat, amelyek videófelvételekre és a dalokhoz készített háttéranyagokra mutatnak. 

A kultúráért és innovációért felelős miniszter, Hankó Balázs az alábbiakkal méltatta az elkészült könyvet: „Az ének közösséget teremt, üljünk akár egy asztalnál, egy tábortűznél, vagy akár osztálykirándulásra jövet és menet. Ezzel a szeretettel énekeljük ezeket a magyar dalokat, melyek összekötnek bennünket, melyek így tesznek bennünket határon átívelően egy nemzetté.”

A miniszter úr állításával a legmesszebbmenőkig egyetértek – ezért tartom megbocsáthatatlannak azt a pofont, amelyet ennek a könyvnek a megjelenésével a magyar kultúrának adott. 

A közös éneklés évezredes hagyomány. Amellett, hogy segít az érzelmeinket megélni és kifejezni, a kultúra és a közös tudás megőrzésének és átadásának egyik fontos médiuma. Emellett rendkívüli közösségformáló erővel bír, erősíti a közösségben az összetartozás érzését. Számtalan eseményünkhöz, ünnepi alkalmakhoz, munkavégzéshez kapcsolódnak népdalok, amelyeket egykor mindenki énekelt családi körben, vagy tágabb közösségben. 

Kodály Zoltán ennek fontosságát ismerte fel (újra) akkor, amikor a zenei kultúrára nevelés beépítését szorgalmazta már a közoktatás legalacsonyabb szintjein. Óriási életművének egyik szelete az általa képviselt zenepedagógia koncepció, a Kodály-módszer – amelyet 2016-ban az UNESCO a szellemi világörökség részének nyilvánított. Kodály a pedagógiai alapelvek és a hozzájuk kapcsolódó eszközök, módszerek egységbe foglalásával és a gyakorlatba ültetésével kiváló mintát szolgáltatott arra, hogyan érdemes kultúrpolitikáról gondolkodni.

Pedagógusként elkötelezett vagyok a közös éneklés fontossága mellett. Az, hogy ezt minden eszközzel szeretnénk elősegíteni, dicséretes – ez a könyv mégis óriási problémákat jelez. Jól példázza a kormányzat hozzáállását minden hiányossághoz: nem szükséges koncepció, vagy erőforrás – itt ez a kis könyvecske, legyártjuk, kinyomtatjuk, postázzuk és kész a hazaszeretet. Ha az lenne a probléma az ének-zene oktatásával, hogy a gyerekek nem jutnak hozzá a dalszövegekhez, vagy olyan szívesen énekelnének, de nem tudják, mit lehet, ez a könyv megoldás lehetne. Jól tudjuk azonban, hogy a helyzet nem ez. És a minisztériumban (amely egyébként nem felel az oktatásért, ellenben a belügy igen, ahol viszont idáig sem jutnak) ahelyett, hogy arról gondolkodnának, hogyan lehet tere és kultúrája az oktatásban az éneklésnek és hogyan lehet biztosítani az ehhez szükséges feltételeket, kiadtak egy könyvet, amit fel lehet mutatni, mint elvégzett házi feladatot. Egy kis identitáspolitikai csomag, amellyel azt mondjuk, hogy számunkra fontosak a hagyományok – de annyira azért mégsem fontosak, hogy tényleges megoldásokban gondolkodjunk.

Ha mindezeket figyelmen kívül hagyjuk és elfogadjuk (ne fogadjuk!), hogy a minisztérium ebben a helyzetben “ennyit tudott tenni”, akkor is óriási a baj. Egy jó ízléssel, igényesen összeválogatott daloskönyv tulajdonképpen senkinek sem árt – de még ezt sem sikerült teljesíteni. Ezzel a könyvvel nem az az alapvető baj, hogy elképzelt célja szerint hazaszeretetre nevel, hanem épp az ellenkezője. Az, hogy a hazaszeretetre nevelést, a népdalok ismeretét és kulturális hagyományaink megélését egy olyan – jellegzetesen kultúra nélküli – kontextusba rántja le, amelyben törvényszerűen nem lehet más, mint gúny tárgya. Azzal, hogy a Tavaszi szél bekeveredik egy Kárpátia és egy Kovács Ákos közé, egy olyan diskurzusba rántja le Hankó minisztériuma a népi kultúrát és az egyetemes értékeket, ahol annak semmi keresnivalója nem lenne. Nem vagyok sznob, tudom, hogy a tábortűz mellett ezek a dalok megférnek egymás mellett. De egy állami kiadványban nem. Ha a népdalokat és a slágereket ilyen organikusan próbáljuk összevegyíteni, ott elveszik a jelentés – ott dimenziók mosódnak össze. Attól, hogy a könyvben szerepel a Márti dala, nem fogja a gyerek jobban szeretni a népdalokat, vagy attól, hogy szerepel benne az Ilyenek voltunk, nem fog “rácsúszni” a gyerek az irredenta dalokra. Viszont ezekkel a vitatott, kétes értékű alkotásokkal vegyítve egészen biztosan egy olyan értelmezési keretbe kerülnek a népdalaink, amely egyszerűen méltatlan.

Attól a kormányzattól, amelyiknek egykor Makovecz Imre, Bereményi Géza és Jankovics Marcell voltak az idoljai, ez övön aluli. Kodály Zoltán öröksége ennél többet érdemel.