írta: Papp Éva
Az utolsó tüntetésen, a Parlament előtt éreztem meg, hogy itt a vége.
Vége. Nincs tovább, nem tudom tovább csinálni, elfogyott az erőm, a levegőm, fuldoklom.
A hitem elhagyott, nem tudok már úgy csinálni, mintha ez jó lenne, akárcsak lenne egy pici értelme. Nem nekem, hanem a diákoknak.
Olyan mélységbe zuhansz, amikor a hivatásodat kell feladni, amilyenre nem számítottál. Aki tanárnak áll, az nem foglalkozást választ, hanem élethivatást. Nagy szavak ezek, de ezt érzed. Amikor valami elmúlik, méginkább felértékelődik az, ami volt. Ezért nem túlzás azt mondani, élethivatás. Én magyartanár voltam, vagyok (?), és talán leszek még egyszer. (Még most sem tudom elengedni.)
És eljött a szeptember, hatéves korom óta mindig az újrakezdést jelentette. Hát most nem. Nincs kezdés. Csak vég van. Valami elmúlt, és nincs új, ami a helyébe léphetne, mert nincs semmi, ami ezt a létezést pótolni tudná. Minden hang, ami az iskolából jön – fáj. A tested 45 percre van kalibrálva, automatikusan ilyen időszakokra osztod a nemlétező munkád. Próbálsz valami mást, de lehetetlen. A hétköznapok kérdéseire verssorokkal felelsz, és megdöbbent, hogy ez a tudás nem kell senkinek.
Aztán szembesülsz azzal, a világ mit is gondol a tanárokról – jót nem. Lusták, gyávák, hisztisek, dolgozni? – na azt nem tudnak. Nem népszerű állapot.
Mostantól másképp kell létezned. Van-e létezés enélkül? Kibírható-e a hétköznapi érdektelenség? Minden éjjel tanítasz, és úgy ébredsz, hogy a tanítványaidra gondolsz. Csak a bűntudat, az önvád kattog benned. Cibálod a sebeidet, éveket öregszel egy nap alatt, és nincs vége. Ennek soha nem lesz vége. Az idő begyógyítja a sebeket – dehogy, csak megtanulsz velük élni, jól beburkolni a remény apró hajtásait, senki ne lássa.
És ekkor jött egy külső segítség. (Hányszor bíztattad a diákokat: ne féljetek, ha már elviselhetetlen, az Élet megsegít!) Berta Bea hivatásvesztés – irodalomterápiát hirdetett meg. Az első léleksugár – szóval más is gyászol…
Elkezdődött egy irodalomterápiás foglalkozás-sorozat. Kéthetente online hat ember kapaszkodott egymásba. Meg a tudásunkba. A versekbe, a szövegekbe. Mert nincs új a nap alatt, mások is vesztették már el önmagukat. Sokat sírtam. Bea vezetésével lehetőség teremtődött egy őszinte gyászfolyamat megélésére. Nem csak tanárok voltunk. Más szakmából is voltak, akik ugyanazt veszítették el: ízig-vérig ebben éltél, mindent beleadtál, na ettől kellett elbúcsúzni, majd szembenézni a jelennel: nem is értek igazán máshoz. Meg nem is hiszek másban – és most már nem is fogok. Valami meghalt bennem.
Jó gyakorlatok, jókor jó kérdések – ezt tudja egy jó tanár, és hát Bea ezt tudta. Ami engem átlendített a holtponton, az egy „házi feladat” volt. Jó, ha kap az ember feladatokat, jó, ha célirányosan kell gondolkodnod. Nem árt néha megregulázni az elmét, hogy ne veszítse el az irányt. Szóval a feladat: készíts egy folyamatábrát a kapcsolati hálód alakulásáról. Jó kis feladat, ajánlom mindenkinek. (Egy nagy papírt vegyél elő, magadat rajzold bele középre, és balra különböző vastagságú vonalakkal azokat, akiket magad mögött hagytál, vagy lazul a kapcsolat, vagy szakadófélben van. Jobbra azokat, akik most jönnek az életedbe, vagy már itt vannak. Én magam alá azokat tettem, akik megtartanak, mellém, akik elveszíthetetlenek, fölém, akik odafentről vigyáznak rám.)
Engem felszabadított, és segített túllépni azon, hogy kiket veszítettem el, és kik jöttek a helyükre. A veszteség lassan elengedéssé szelídült – olykor. Mindig vannak állandó szereplők az ember életében, legalábbis nekünk voltak; gondolhatod, nélkülük nem ment volna.
Ezután már nem fájt annyira.
Már tudom, hogy nem kell megbocsátanom a rendszernek, hogy azt vette el, ami a lényegem, hogy elpazaroltam az életem – van élet ezen túl is. Sokat jelentett nekem a terápia, a veszteség feldolgozása, hogy meg kell gyászolnod azt, aki voltál. A magány, a fájdalom feloldódik; sodor magával a társaság, az élmény. Hálás vagyok minden résztvevőnek, köszönöm-köszönöm ezúton is.
Arra a kérdésre, hogy mit tartottál meg abból az életből, én dacbüszkén azt mondtam: semmit. És így is hittem, végleg leszámoltam ezzel. De Olivér beszélt a piros tollról – a tanár piros tolláról. Szeptemberben, a bolt polcáról nem kerül a kosaramba már többé soha a tanári zsebkönyv, de egy piros tollat azért mindig beleteszek, ki tudja, hátha, még szép idők is lesznek. 🙂
