Ott kezdődik minden, ahol becsukódik az ajtó – Egy tanulmányút története: élmények, emberek, inspiráció Finnországból

írta: Jáger-Németh Csilla Katalin

Életem első repülésére várva ott, 2008. január 5-én, izzadó tenyérrel markoltam ülésem kartámaszát, szívem a torkomban dobogott. A bőröndöm már nem bírt többet – így rajtam maradt a síruhám. Fogalmam sem volt, mi vár rám, csak azt tudtam: valami elkezdődik. Egy féléves ösztöndíjjal utaztam a Joensuui Egyetem Tanárképző Karára, és még csak sejteni sem tudtam, mennyire meg fog változni bennem minden.

Mellettem egy kedves finn hölgy ült, aki mosolyogva csak ennyit mondott:

Ez lett az első mondata annak az útnak, ami – talán nem túlzás – egész életemre velem maradt. Igaza lett. Azóta valóban, mindig visszavágyom.

Aztán 2012 után most, 2025-ben harmadszor tértem vissza. Már nem diákként, hanem a szíve mélyén örökké tanárként. A régi kötődés, a szakmai kíváncsiság és a megújulás igénye vezetett. Szerettem volna gazdagítani a pedagógiai eszköztáramat, új perspektívákat nyerni, és ismét megtapasztalni azt a különleges, emberközpontú iskolai világot, amit először fiatal egyetemistaként ismertem meg.

Ez a harmadik utam már másról szólt: oktatásfejlesztésről, inspirációról és tanulásról – önmagamról és másokról.
Nem titkolt szándékkal indultam: mélyebben megérteni, mi az, amit a finn oktatásból érdemes hazahozni – nem bőröndben, hanem magamban.

Hazahozni valamit, amiből aztán adhatok a velem tanuló gyerekeknek.

Lássuk hát, mit láttam. 😊

Az egész egy dokumentumfilmmel kezdődött: Made in Finland.
A képernyőn látott iskolai világ – a gyerekekkel való bánásmód, a tanári jelenlét mélysége – annyira megérintett, hogy azonnal tudtam, újra el kell indulnom.

Ekkor határoztam el, hogy felveszem a kapcsolatot Jukka Sinnemäkivel, aki a Jyväskylän Kristillinen Koulu iskolában tanít. Több mint 25 éve kötődik Magyarországhoz, az elismert Me Book szerzője, aki 2019-ben rangos nemzetközi elismerésben részesült: megkapta a Global Teacher Awardot, amellyel a világ legkiválóbb pedagógusai közé emelkedett. Jukka kapcsolata Magyarországgal immár több mint negyedszázados múltra tekint vissza – 1999 óta dolgozik együtt hazai szakemberekkel, intézményekkel. Tiszteletbeli konzuli megbízatása nem kizárólag az oktatásra terjed ki: szerepe túlmutat az iskolák világán, a két ország közötti kapcsolatok ápolására és erősítésére is kiterjed. Munkáját a finn Külügyminisztérium felügyelete mellett végzi – szakmai és diplomáciai hídként Finnország és Magyarország között.

Szakmai munkáját nemcsak a tanítványai, hanem a nemzetközi oktatási közösség is példaértékűnek tartja – ő ma a világ egyik legnyitottabban és leginnovatívabban gondolkodó pedagógusa.

Mégis szerény, jó humorral megáldott emberként mozog a gyerekek között – nem fölöttük, hanem mellettük.

Megkeresésemre válasz érkezett – ez már önmagában is megtisztelő volt. Még inkább azzá vált, amikor lehetőséget kaptam, hogy néhány napot eltöltsek vele az iskolában, szinte az „árnyékaként”, figyelve minden rezdülését.

Jukka nemcsak kiváló pedagógus, hanem példaértékű személyiség is. Hitelessége, derűje és nyitottsága azonnal érezhető.

Ahogy figyeltem Jukka munkáját, egyre erősebb hangot ütött meg bennem a 15 évvel ezelőtt tett felismerés, amely még mindig – napjainkban talán még jobban – érvényes:

A tanulás légköre, a közös munka hangulata, az élmények, amelyek formálják őket – mindez azon múlik, ki van ott velük, hogyan van jelen. Egy tanóra nem attól válik igazán élővé, hogy van tananyag – hanem attól, hogy van benne valódi jelenlét, figyelem és kapcsolódás.

Jukka tanóráin nyoma sincs a szorongásnak. A tanulói tér rugalmas: a padok nincsenek sorba állítva, a gyerekek választhatnak magasított asztalt, ülhetnek az ablakban, használhatják a mennyezetre erősített gyűrűket vagy épp bordásfalon függeszkedve vehetnek részt az órán. A tanulási környezet kreatívan szervezett, a tanulók igényeihez igazított. A konkrét frontális tanulás általában 20-25 percet vesz igénybe, utána a tanulók kötetlenebb, de még mindig tananyaghoz kapcsolódó módon dolgoznak tovább – csoportosan, párosan vagy épp egyedül.

Különösen megérintett a szabad írás gyakorlata: nyugtató zene mellett a gyerekek papírra vethetik gondolataikat – teljes szabadságban. Jukka nem olvassa el, nem ellenőrzi, nem minősíti az írásokat. Egyszerűen teret ad az önkifejezésnek és az érzelmi lecsendesedésnek – ami különösen fontos az iskolai bullying vagy családi nehézségek árnyékában. Ez a módszer egyszerre kreatív és mentálhigiénés szempontból is figyelemreméltó.

Az iskola keretrendszere is a bizalomra és biztonságra épül. A gyerekek zokniban vagy mamuszban közlekednek, az iskola bejáratánál tábla hirdeti: cipőmentes iskola vagyunk. Ez az apró gesztus is hozzájárul ahhoz az otthonos légkörhöz, amit áthat a kölcsönös tisztelet és elfogadás. Nekem mit sugalmazott a cipőmentes lét? Itt biztonságban vagyok.

A tanórák menetét sem az idő szorítása uralja. Ha egy fontos beszélgetés indul el, van tér és idő a kibontására. Az egyik napon tanúja lehettem egy tanórán belül zajló vitának: arról beszélgettek, vajon kiválthatja-e a tanárokat az AI, a mesterséges intelligencia. A diákok érveltek, vitatkoztak, kérdeztek – élő és aktív diskurzus folyt, mely fejlesztette a kritikai gondolkodást és a vitakultúrát is.

Az ebédelés is önállóságra épül. A gyerekek egyedül mennek a menzára, majd vissza az osztályterembe – Jukkával mentünk utánuk, pár perccel később csatlakozva az ebédhez. Nincs kapkodás, nincs „siessetek, mert kezdődik az óra!” hangulat. Nyugalmas, mégis strukturált napirend szerint zajlik az élet.

Az osztályban megvalósul a differenciált oktatás: hatodikosok lévén két tanuló már a hetedik évfolyam tananyagán is túljutott, és rendszeresen segítenek azoknak, akik lemaradnak. Ez a fajta tanulótárs-tanítás erősíti az együttműködést, empátiát és önbizalmat. Folyamatosan jelen van egy pedagógiai asszisztens is, aki az órák során felmerülő igényekhez igazodva nyújt támogatást. A tanuláshoz szükséges minden eszközt az iskola biztosítja, beleértve az étkezést, a tankönyveket, sőt a kirándulásokat is. A gyerekek igényelhetnek iskolai laptopot.

A tanári szoba sem a megszokott értelemben vett iroda: közösségi térként működik. Meleg színek, kényelmes bútorok, saját konyha, puzzle-sarok – egy olyan hely, ahol a pedagógus is feltöltődhet, kikapcsolódhat, megpihenhet. Itt valóban érződik: ahhoz, hogy adni tudjunk a gyerekeknek, nekünk is szükségünk van figyelemre, közösségre, emberi lélegzetvételre.

A folyosón igazi meglepetés fogadott: az iWall, egy interaktív mozgásra ösztönző digitális fal, amelyet természetesen azonnal ki is próbáltam. Hamar egy kis extrém parkourban találtam magam – majd egy jókedvű közös sífutóverseny következett Jukkával. És ez még nem minden – aki reggel úgy ébred, akár egy testébresztő gerinctornával is indíthatja a napot.

Itt a mozgás nem különálló, „letudandó” dolog – szerves része a tanulásnak. Ez az integrált szemlélet nemcsak a gyerekek testi egészségét támogatja, de javítja a figyelmet, koncentrációt és általános jóllétet is – amit már számos kutatás is alátámaszt. Nem véletlen, hogy az ötletgazda épp Jukka volt: ő nemcsak pedagógus, hanem kutató is, aki komoly adatbázist vezet arról, hogyan és kik használják az iWallt. Rögzíti, milyen gyakran, milyen időszakokban kapcsolódnak be a diákok, milyen az arány fiúk-lányok között, és azt is, vajon egy osztály tagjai, vagy épp különböző évfolyamok diákjai állnak össze páros feladatokra.

A kütyüfüggőség természetesen itt is valós probléma, de az iWall éppen ezt fordítja a gyerekek javára: a digitális vonzerőt ötvözi az aktív testmozgással. A gyerekek imádják – és a tanárok is, hiszen egyszerre ad örömet, energiát, és formál közösséget.

Volt egy pillanat, amikor rájöttem: itt a tanár nem kívülálló szereplő, nem irányító figura – hanem szerves része a közösségnek. Nemcsak tudást ad, hanem jelen van – emberként, figyelemmel, nyitottsággal.

És ez az emberi jelenlét végigkísérte az ott töltött napokat. A tanár, akit megismertem, olyan ember, akihez bármikor bárki fordulhat – örömével, bánatával, kételyeivel vagy csak egy mosollyal. Aki nem csak jelen van, hanem részt vesz: beszáll az udvari kötélugrásba, szívesen csatlakozik a gyerekekhez egy-egy játékra a szünetben, akinek a megjelenése öröm és természetes részévé válik a diákéletnek.

Vappu napján¹ például büszkén viselte az osztályától kapott tréfás jelmezt – nemcsak azért, mert így szokás, hanem mert szívből játszik együtt a gyerekekkel. Gondja van mindenre és mindenkire – egy tekintet, egy kérdés, egy elkapott félmondat is elég neki ahhoz, hogy észrevegye: valami történik.

Az utolsó napok egyikén már egészen közel éreztem magam az osztályhoz. Eszembe jutott, hogy még adós vagyok valamivel: nem énekeltem el a finn himnusz első versszakát – azt, amit 2008 májusi hazatérésem után minden alkalommal el kellett énekelnem drága Nagymamám testvérének, néhai Dr. Simon Józsefnek, aki nemcsak elképesztő tudással bírt, hanem címzetes apáti, székesegyházi kanonoki és pápóci préposti rangjával is kiemelkedett a vallási közösségben. Ez az emlék hirtelen egészen eleven lett bennem – és úgy éreztem, itt van a helye.

A gyerekek figyelmesen hallgatták, tapsviharral jutalmazták. Aztán megtanítottam nekik a „Süss fel nap” gyermekdalunk első sorait, ők pedig egy vidám finn nyelvtörővel leptek meg viszonzásul. Végül egy villámgyors „leghosszabb szó” párbajjal zártuk az órát – magyarul és finnül, nevetve, egymásra hangolódva.

És ott, abban az utolsó közös pillanatban ismét világossá vált számomra: nem a megtanított tananyag mennyisége az, ami igazán számít, hiszen annak jó része úgyis az idő homályába vész. Ami azonban megmarad, az a kapcsolat, amely közben kialakul, mert azt nem felejtik el.

Egy-egy út végén mindig ott a kérdés: mit viszünk haza magunkkal?
Túl az élményeken, új módszereken, inspiráló pillanatokon, van valami, ami még mélyebbre vésődik – egy gondolat, egy mondat, ami sokáig velünk marad. Nekem ezúttal Jukka válasza lett az, amikor óvatosan megkérdeztem tőle: mit gondol arról, hogy az utóbbi években a finn diákok eredményei valamelyest visszaestek a PISA-felmérésekben. Elgondolkodtató választ adott:

És talán tényleg ez minden pedagógia lényege.

Mert bármennyire különbözőek is az oktatási rendszerek, a keretrendszerek és a módszerek – a valódi különbség mindig ott kezdődik, ahol a gyerek és a tanár találkozik. Ott, ahol minden reggel becsukódik az ajtó, és egy közös történet indul: bizalomról, fejlődésről és jelenlétről.

Te mit viszel magaddal, mikor becsukódik a tanterem ajtaja mögötted?

Nem szabad restnek lennünk: képezzük magunkat, fejlesszük tudatosan a személyes kompetenciáinkat – a kommunikációnkat, empátiánkat, önreflexiónkat. Merjünk időről időre őszintén ránézni arra, kik vagyunk tanárként, és tanuljunk bátran a fiatalabbaktól is! Merjünk időről időre rátekinteni arra, kik vagyunk mi pedagógusként! Milyen hatással vagyunk? Milyen nyomot hagyunk? Mit adunk magunkból nap mint nap?

***

ui.: A 2008. január 5-ei mondat ma is érvényes:

1. Finnországban igen kedvelt, május 1-jére eső tavaszünnep: Szent Valburga apácát (710-779) ezen a napon avatták szentté 870-ben. ↩︎