Ismét egy éjfél előtt benyújtott törvénytervezet. Ismerjük ezt, a pedagógusok sztrájtörvényét is hasonló időzítéssel „intézték el”. Ahogy sok más korlátozó, jogcsonkító rendeletet, törvényt is.
A hatalom most ismét nekiugrott a teljes civil szférának és a szabad sajtónak. Amit „kicsiben”, elszigetelt esetekben már kikísérletezett a tiltakozó tanárokon, diákokon, független sajtóorgánumokon, egyetemeken (és folytathatnánk), azt most kiterjeszti a teljes társadalomra, a cselekvő szervezetekre, a kritikus médiára. Az elhallgatás, a figyelembe nem vétel után most jön a szöges bakancs, az eltiprás, az elhallgattatás – ahogyan jött a tiltakozók kirúgása és ellehetetlenítése. Kerül, amibe kerül. És nem ez az első támadás a teljes civil szféra ellen. 2017-ben, a civilek napján szervezett februári tüntetésünkön hangzottak el a következő mondatok:
“Minden eddiginél súlyosabb veszély fenyegeti a civil szférát, mely az utolsó, ami még betöltheti a fékek és ellensúlyok szerepét. Márpedig fékek és ellensúlyok nélkül nem létezik demokrácia. Egy ilyen kibillent világban, amikor a kormány mindent megtesz azért, hogy felrúgja a játékszabályokat, és eltörölje az elégedetlen hangokat, a civileknek – nekünk, mindenkinek, aki még hisz az igazságban – felértékelődik a szerepe. Mi vagyunk a kontroll, a gát, ezért félnek tőlünk, ezért akarnak a legaljasabb eszközökkel megsemmisíteni minket.”
A kormány a saját hatalma megőrzése érdekében erőszakot alkalmaz – most és évek óta. Mégpedig olyan szakértők, szakemberek, állampolgárok, szervezetek ellen, akik nagyrészt állami feladatokat látnak el, olyan feladatokat, amiket az állam régóta elhanyagol, hiába fizetjük be – pontosan ezekre a feladatokra – az adónkat. Pedig, ahogy már 2017-ben is fogalmaztunk:
“Mindannyian civilek vagyunk. Magánszemélyek, de sokan civil szervezetek aktivistái is egyben. Önként, sokszor a szabadidőnkben. Mi vagyunk, akik kabátot viszünk a fagyoskodó hajléktalan embereknek, akik kutyát sétáltatunk az állatmenhelyen, fizetésünkből adakozunk a rászorulóknak, segítjük a hátrányos helyzetű gyerekek tanítását, nevelését, cipősdobozokba ajándékokat gyűjtünk az ünnepekkor, és zsákokat hordunk árvíz idején. Mi vagyunk azok is, akik elmondják a problémákat, sőt, akik megoldásokat keresnek. Ha nem lennénk, akkor mindez az államra maradna, s nem biztos, hogy minden úgy és oda jutna, ahová szeretnénk. Volna-e rá pénz? Közpénz, ami ugye az adófizetőké, de gyakran úgy tűnik, hogy mégsem az! Az állam önmagától meghallaná-e a jajszókat? Egyáltalán, meg akarja hallani, meg akarja oldani a gondokat? Mindennapi tapasztalataink alapján kormányzati szinten nincs fül, ami hallana, nincs szív, ami együtt érezne, és nincs értelem, mely a józan érveket figyelembe venné.”
2017-ben sem voltak illúzióink, de még feltettük ezeket a kérdéseket.
Akkor sem fogtuk be pörös szánkat.
Most már tudjuk: mindez nem kérdés. A kormányzati lépések nem irányulnak másra, mint azt leplezni: maga az állam és hatalom követ el sorozatos mulasztásos törvénysértéseket, sikkasztást, adóforintjaink nagyszabású ellopását.
A megtámadott szakemberek és szervezetek – szociális munkások, tanodák üzemeltetői, érdekvédelmi szervezetek, újságírók, jogvédők – mellett a hatalom azokat az embereket is megtámadja és ellehetetleníti, akiknek a fenti „őrzők” nap mint nap segítenek. Azokat támadja meg, akik jogvédőkhöz fordulnak, amikor az állam, a munkáltató, a hatóságok bántalmazó módon lépnek fel velük szemben. Azokat, akik felemelik szavukat azért, mert élőhelyük környezetét mérgezik, tönkreteszik, saját és gyerekeik életét veszélyeztetik. Azokat, akik féltve vigyázzák természeti értékeinket. Azokat, akik számára a kultúra nem azonos az állam által egyoldalúan preferált „ízlés” közvetítésével. Azokat, akiknek szükségük van segítségre az elégtelen állami oktatás mellett. Azokat, akiknek – maguknak vagy idős szüleiknek – egészségügyi problémáik vannak, s akiket az állami egészségügy képtelen ellátni. Azokat, akik lakhatási szegénységben élnek, és nem kapnak semmiféle segítséget az állami hivataloktól. Azokat, akiket az állam gettóiskolákban felejt, s azokat, akik megroppannak a súlyok alatt az állam által szétrohasztott iskolarendszerben dolgozva…
Saját pánikoló hatalomféltése és hatalomvágya miatt a kormány talán észre sem veszi, hogy a benyújtott törvénytervezettel a magyar társadalom többsége ellen fordul, a többség életét teszi tönkre – nemcsak a listázott, felcímkézett szervezetek vezetőinek, képviselőinek és munkatársainak életét.
De mi nem fogjuk be pörös szánkat!
Jól értjük, miért zavarja a hatalmat a Tanítanék működése: nem véletlenül rúgtak ki 15 tiltakozó pedagógust.
Egy évtizede képviseljük megalkuvás nélkül a jövő generáció érdekét, az ő jogukat a magas színvonalú oktatáshoz, ahhoz, hogy legyen valódi esélyük az életben. Ezzel szemben a kormány az oktatás szétzilálásában érdekelt, megfosztja ezt a területet (is) a kellő erőforrásoktól, minél fiatalabb korban kilöki a gyerekeket a munkaerőpiacra – mit sem törődve azzal, hogy ezek a fiatalok hogyan fogják leélni az életüket. Mit sem törődve azzal, milyen körülmények között dolgoznak azok a pedagógusok, akikre rábízzuk legdrágább kincsünket, a gyerekeinket.
Mi nem fogjuk be pörös szánkat!
Zavarja a hatalmat a kiállásunk? Fenyeget minket?
Egyet biztosan ígérhetünk: bármilyen törvényt is hozzanak, hogy ellehetetlenítsenek minket, mi akkor is itt leszünk és elmondjuk: gyermekeink jövője a tét. Itt leszünk és cselekszünk. Itt leszünk és cselekszünk, ahogy cselekedni és küzdeni fognak a szabad média munkatársai, a jogvédők, a tanodákban dolgozók, a szociális szférában dolgozók, a hajléktalan embereket segítők, a roma polgárjogi aktivisták.
Mi, a Tanítanékkal, mindaddig küzdünk, amíg minden magyar gyerek meg nem kapja a neki járó magas színvonalú oktatást, szülessen akár a főváros belvárosában, akár egy szegregátum utolsó utcájának legszélső házában.
Hiszünk abban, hogy minőségi együttnevelés nélkül nincs boldog társadalom, nincs békés együttélés.
Nem fogjuk be pörös szánkat, mert tudjuk, hogy van ügyünk, s mert tudjuk, hogy van dolgunk vele, s hogy igazunk van, amikor teszünk érte.
S azt is tudjuk, hogy a csupán a hatalomért kaparó jelen kormány előbb-utóbb elfoglalja megérdemelt helyét a történelem szemétdombján.
Én nem fogom be pörös számat, mi nem fogjuk be pörös szánkat.
A fenyegetések, beígért szankciók nem tántoríthatnak el attól, hogy tegyünk azért, amiben hiszünk. S abban is hiszek, hogy azok, akiket most támadás ér, ugyanígy cselekszenek. Sokan vagyunk!
