Kockás körök – Kockás találkozók 2016.

A Tanítanék által életre hívott kezdeményezés volt 2016-ban a Kockás Körök mozgalom. A HÍVATLANUL Hálózat a Tanítanékkal együttműködve találkozókat szervezett.
Lázár Júlia (Hívatlanul) beszámolói következnek:

Nagyon jó és fontos kezdeményezésnek tartjuk a Tanítanék által életre hívott Kockás Körök mozgalmat.

Egyelőre csak kevesen ismerik tevékenységüket, pedig úgy gondoljuk, mindenkinek hasznos lenne, ha a pedagógusok, diákok és szülők tudnának egymásról, kapcsolódhatnának a közelükben levő körökhöz, vagy inspirációt kaphatnának ilyen körök szervezéséhez. Ezért, együttműködve a Tanítanék mozgalommal, mi is felületet ajánlunk a Kockás Köröknek.

„Jó gyakorlatok megosztása” érdekében a HÍVATLANUL Hálózat, együttműködve a Tanítanékkal beszélgetés-sorozatot szervez. Az első találkozót június 24-én a budapesti Zöldkakas Líceumban tartottuk. (Egy kis statisztika: 26 ember, akik 3 településről érkeztek és 9 kockás kört képviseltek, ez összesen 17 intézmény / szervezet / mozgalom valamilyen mértékű részvételét jelentette.)

Sulyok Blanka mutatta be interaktívan a saját módszerét, melyről ezt írja:

»A „Kozmaköltészet” egy újpesti, faipari szakközépiskolához kötődik, ahol a magyarórákon gyakran alkalmazzuk a kreatív írás módszerét. A legjobban sikerült szövegek pedig felkerülnek a „Kozmaköltészet – Friss Forgácsok” Facebook-csoportba, illetve elhangoznak az iskolában megrendezett irodalmi kávéházak alkalmával is.

A kockás találkozón egy ilyen órát „modelleztünk” – Madách Imre Az ember tragédiája című művéhez kapcsolódóan meghallgattuk Akkezdet Phiai együttes Hisz sztori című számát, majd a résztvevők a szöveg mintájára írtak saját „identitás-meghatározó” szövegeket. Az írások nagy része – nyilván nem véletlenül, bár ez spontán alakult így – izgalmas metaforákkal reflektált az aktuális, oktatásügyi helyzetre, közéletre is. A szövegek felolvasása után pedig még megnéztünk egy kisfilmet egy „igazi” kozmás magyaróráról, és az irodalmi kávéház egyik zenés-táncos eleméről.«

Van helyed. Van helyünk. Legalábbis van rá remény.

Nem többet és nem kevesebbet kapott az a mintegy húsz résztvevő, aki 2016. október 14-én Ózdra utazott, a 2. Kockástalálkozóra, hogy tanuljon a Van Helyed Alapítvány munkájából és gyakorlatából.

Minden gyerek, bárhonnan is jött, képes magas színvonalú tudás elsajátítására – mondja Bódis Kriszta, aki 1988-ban kezdett filmet forgatni az Ózd környéki tizenhat szegregátum egyikén, a Hétes-telepen, majd úgy döntött, a filmet eszköznek használja, hogy a telepen élők méltatlan körülményein változtasson. Önkénteseket toborzott, pályázatokat adott be és eleinte csak nyári alkotótáborokat szervezett. Aztán a telepen élő négyszáz felnőtt és kétszáz gyerek bevonásával közösséget épített. Kiskertek, közösségi fürdő, mosoda született a semmiből – az alkotásközpontú szociális és integrációs modell működött.

Aztán változtak az idők, az önkénteseket kiszorították a terepmunkából. Szerencsére a Van Helyed Alapítvány hamarosan létrehozhatta Ózdon, a vasútállomás épülete mellett a Van Helyed Stúdiót, ahová ma körülbelül 70 gyerek jár délutánonként. Nem kényszerből, boldogan.

Benéztünk a gitár-, dráma- és rajzórára, láttuk a konyhát és találkoztunk Marikával, aki mindenről és mindenkiről gondoskodik. Megtudtuk, hogy egy – nem állami – pályázat jóvoltából ennek az intézménynek a léte néhány évre biztosítva van, nem csukhatják be – egyszerű pénzmegvonással – mint a tanodákat. „Hogy függetlenek maradhassunk, muszáj is pályázni” – mondja Bódis Kriszta. Aztán mesél és vetít. Hangsúlyosan szolgáltatásokról beszél, de módszeresen egymásra épülő szolgáltatásokról. A gyerekek csoportokban dolgoznak, van Holt költők társasága, beszélgető- és alkotókör, kézműves csoport, dráma, de van magyar és matek is. A gyerekek imádnak matekozni. Valamennyien hátrányos helyzetűek, zömükben romák. Míg beszélgetünk, bejönnek és komolyan beszámolnak arról, hogyan alakítottak nemrégiben diákképviseletet, vagy hogyan találták ki, amikor egyiküknek eltűnt a telefonja, hogy kitesznek egy dobozt és ráírják, abba lehet visszatenni. A telefon megkerült. Az egyik kislány, aki mesél – általában 10-16 év közöttiek járnak ide – eleinte befelé forduló volt, mindenre a „Hagyjon má’!”-val válaszolt. Nekünk most színjátszott és nevetve, csillogó szemmel mesélt. Az egykor idejárók közül – az Alapítvány segítségével – már többen pesti középiskolákban tanulnak, hiszen a cél a továbbtanulás. A Stúdióban megteremteni azt a hátteret, ami otthon hiányzik

Szántó Jutka (HAT, Hívatlanul), aki harmadik éve az Alapítvány munkatársa arról beszél, hogy amikor elvitte a városi múzeumba a csoportját, maga is elámult azon, milyen nyitottak és kíváncsiak, miközben kérdezgettek, rájöttek, hogy ez itt az ő múltjuk, pontosabban a szüleiké, igenis vannak gyökereik, igenis valakik – ha otthon a körülmények változása miatt keveset is hallanak erről.

A Stúdiót Dudás Fanni vezeti, a gyerekekkel patrónusok, illetve tanárok és önkéntesek foglalkoznak, a munkájáról mindenki naplót vezet. Állandó visszacsatolás mellett helyesbítik a módszert, amit lassan kidolgoznak, egy olyan integrációs modellt, ami az óvodától kíséri a hátrányos helyzetű gyerekeket, szülők iskoláját tervez, lehetőséget akar teremteni arra is, hogy a bántalmazott szülő átmenetileg a gyereke óvodájában alhasson, szó esik mikrohitelről és sok másról. Állandóan az az érzésem, mintha Summerhill, az angliai demokratikus iskola kelne itt életre, javított változatban. A Stúdióban töltött három és fél óra alatt egyetlen felnőtt sem szól rá a gyerekekre, akkor sem, ha hangoskodnak, hiszen közben tanulnak, leckét írnak, zenélnek – és élvezik. A színes, szép, élhető térben, amit nyilván maguk díszítenek és tartanak rendben.

Álmodozunk. Hátha megérjük azt, hogy egyszer az állami oktatás irányítói is felismerik: ez egy szakma, és a hozzáértők már tudják, hogy a tanulás igenis lehet öröm és egy kisgyerek nem alacsonyabbrendű attól, hogy kiskorú. A felnőtt pedig csak önmagát fegyelmezheti, a tanítványát, gyerekét motiválnia kell.

A szervezők elnézést kérnek az ózdi Petőfi Iskolában és máshol szerveződő kockásoktól, hogy ezúttal – különböző félreértések folytán – nem sikerült őket személy szerint megszólítaniuk.

Legalább utólag felvettük a kapcsolatot és örömmel megyünk majd vissza hozzájuk, velük Ózdra.

B. Molnár Béla fényképes beszámolója itt érhető el

A budapesti Zöld Kakas Líceum és az ózdi Van Helyed Alapítvány után Szegeden találkoztunk 2016. december 10-én. Meghívott vendégeink, munka- és szervezőtársaink: a szegedi Motiváció Műhely, a Szülői Összefogás, a Független Diákparlament voltak. Bemutatkozásukat, módszertani bemutatójukat kötetlen beszélgetés, tervezés követte. A vitaindító a helyben alakuló összefogást ismertette.

A Motiváció Műhelyhez tartozó tanodát Kelemen Valéria és Makádi Balázs társaságában Szűcs Norbert mutatta be, aki beszámolt a kiindulást jelentő hallgatói mentorprogramról, melyet a szegedi egyetem oktatói kezdeményeztek egy gettóiskola felszámolásakor, 2007-ben. A programban azóta körülbelül 300 hallgató vett részt, a hátrányos helyzetűek segítésén kívül tehát a program a társadalmi szemléletformálásban is fontos szerepet játszik. Míg hallgattuk, hogyan született meg a Motiváció Tanoda, óhatatlanul eszünkbe jutott, az idei hírhedt tanodapályázat ürügyén akadt, aki a tanodák létét kérdőjelezte meg – miért kellene pénzt a tanodákba ölni az iskolák helyett? Itt és most hangsúlyt kapott a sajtóban válaszképpen feltett viszontkérdés: kellenek-e iskolák? A tanoda nem egyszerűen a lemaradók felzárkóztatásának tere, hanem közösségi tér, egy olyan közösségé, ahol nem az adott hierarchia működtetése és az előírt tudnivalók átadása a cél, hanem az egyéniség kibontakoztatása egy sokszínű közegben, ahol nincs alá- és fölérendeltségi viszony, nincs kényszer, van viszont valódi tudás, eszköz, motiváció, figyelem. A módszer, a szemlélet működik és átvehető. A tanodába járni szeretnek a gyerekek. A tanodára nagy szükség van, az iskola vagy változik, vagy eltűnik ennek a századnak a süllyesztőjében. Ez akkor is nagy valószínűséggel így van, ha még mindig akadnak remek iskolák és pedagógusok. Ők ugyanis a kivételek. Utolsó hősök, akik állnak a vártán.

A Független Diákparlament képviseletében Tarnay Kristóf ismertette, a diákok milyen bámulatos arány- és demokráciaérzékkel működtetik a Független Diákparlamentet. Szülők, pedagógusok és öregdiákok is lehetnek képviselők, ügyelnek a nemek arányára és demokratikus úton megfogalmazott markáns véleményüket tudatják az oktatási kormányzattal.

Erdélyi Eszter a vitaindítóban elmondta, hogyan alakul az összefogás Szegeden. Szerveződnek a KT-k, az egyre mostohább körülmények között elsősorban érdekvédelemre. Kapcsolatokat építenek diákok, szülők és pedagógusok. Mészáros Imre, aki szintén részt vesz a KT-k megerősítésében, elmondta, hogy a kollégák tavasz óta választ vártak a Tanítanék Mozgalomtól. A lelkesedés lelohadt, a fáradt, fásult emberek dolga csak szaporodott, a túlélés is nehéz és joggal féltik az állásukat. A Tanítanék nevében Sulyok Blanka és Lukács András kért elnézést, a körök lassan, de biztosan szerveződnek, nagy szükség van a helyiek tudására és önszervező képességére.

Végül Sulyok Blanka meghirdette a december 19-i gyertyagyújtási akciót, majd Tóth Katalin az ehhez kapcsolódó országos fekete-kockás napot.

Köszönjük mindenkinek a munkát, figyelmet, köszönjük, hogy nem adjuk, nem adjátok fel és nem utolsósorban köszönjük B. Molnár Béla fotóit.