„Mentsük meg gyermekeinket!” – egy gimnáziumi tanár gondolatai

írta: Csákány Ágnes

„Bizonyára sokan ismerik Thomas Mann Mario és a varázsló című novelláját, amelyben egy meglehetősen rosszindulatú pofa hipnotizál embereket, többek között arra, hogy táncoljanak. A közönség élvezettel engedelmeskedik, komoly férfiak és nők ropják hipnózisban. De egy római úr – akiről Thomas Mann azt írja, hogy kiáll az emberiség becsületéért – kijelenti, hogy őt ez az ember nem fogja hipnotizálni, ő nem fog a szuggesztiójára táncolni. Ezért elkezdődik egy küzdelem közte és a hipnotizőr között, amely elég sokáig tart, de a római úr ellenállása lassan gyengülni kezd, és végül elkezd táncolni, valami rettenetes megkönnyebbüléssel, hogy nem kell tovább harcolnia. Mann ezzel azt üzeni nekünk, hogy csak tagadáson nem lehet szilárdan megállni, kell lennie egy „igen”-nek is. Nem elég azt mondani, hogy nem akarok Portugáliában élni, nem akarok Lajos felesége vagy Zsuzsa férje lenni, nem akarok ennél a vállalatnál dolgozni. Ha nincs „igen”, a döntések és választások bukása majdnem bizonyosra vehető. A tagadás, a nemet mondás lehet a kezdete egy változtatásnak, de ha csak el akarunk valahonnan menekülni, ha csak ki akarunk szabadulni egy adott mintából vagy helyzetből, de nincs, amire igent tudunk vagy akarunk mondani, akkor a választások és döntések végül kudarcba fognak fulladni, és a helyzetek megismétlődnek.„
Popper Péter: Szerelemről józan nappalon

Azaz nem mindegy, hogy csak úgy küzdünk valami ellen, miközben nincs mellette a küzdünk valamiért alaposan körbejárt és igényesen felépített motívuma.

Nem mindegy, hogy kardcsörtető totális háborút hirdetünk az új drogtörvénnyel a drogos szcéna ellen, de nincs mellette az a komoly szándék, hogy prevenciós programokkal, készségfejlesztéssel a jelenség gyökereinél segítsük gyermekeinket „nem”-et mondani.

Nem mindegy, hogy kardcsörtető módon a 2021-es törvénnyel eltiltunk minden civil szervezetet attól, hogy szexualitás témában minőségi felvilágosító foglalkozásokat tartson gyerekeinknek, miközben Magyarországon a jog szerint már 12 évesen szexelhetnek a gyerekek, a korlátlan digitális tér miatt szinte ömlenek rájuk a szexuális tartalmak, a tinédzserterhességek száma pedig fokozatosan emelkedik, hovatovább dobogósok vagyunk az EU-ban.

Nem mindegy, hogy ugyanilyen kardcsörtető okokból nem működnek az iskolákban az online tér biztonságos használatát, az online bántalmazás elkerülését segítő edukációs programok, miközben 2022-ben az Internet Hotline-hoz beérkező 2758 bejelentés 55%-át gyermekpornográf tartalmak tették ki és minden ötödik gyermek számol be online zaklatásról.

Nem mindegy, hogy kardcsörtetve elzárjuk a gyerekektől a cigarettavásárlást a Nemzeti Dohányboltokban, miközben hiányzik a minőségi edukációs program például arról a megdöbbentő tényről, hogy a nikotin az egyik legerősebb függőséget kialakító szer, nála csak a kokain és a heroin erősebb a hozzászokás kialakításában. Így azonban pillanatok alatt kialakul az a kontrollvesztett helyzet, hogy a cigi szívja el az embert és nem az ember a cigarettát.

És nem mindegy, hogy kardcsörtető kocsmaprogrammal népszerűsítjük és erősítjük az alkohol normatív jelenlétét a társadalomban, miközben a fiatalok sokaságának bevett hétvégi stresszlevezetése amúgy is a részegség különböző fokainak megélése. Az ESPAD felmérése szerint a magyar tinédzsereknél csak a dánok isznak többet Európában: száz, 16. életévét betöltött magyar fiatalból 21 mondta, hogy volt már részeg és a magyar fiatalok 19 százaléka sorolható a nagyivók közé. Jelenleg 400 000 gyerek él Magyarországon alkoholista szülővel. És a kormányzati kocsmaprogram, meg a Pálinka Nemzeti Tanács ezt a viselkedést emeli normává.

És ne legyenek illúzióink, közben úgy hagyják sorsukra a gyermekeinket, hogy csak úgy porzik. Ugyanis arról semmiféle szándék nem rajzolódik ki nemzeti szinten, hogy egy szakmai, tudományos felméréseken és kutatásokon alapuló modern, átfogó gyermek- és ifjúságvédelmi program jöjjön létre. Mert az bizony sok-sok pénzbe, időbe, egyeztetésbe, tudományos kutatásba, őszinteségbe, szembenézésbe, vitába, érvelésbe, kipróbálásba, és sok-sok befektetett, majdnemhogy terápiás önismereti munkába kerülne össztársadalmi szinten. Így születhetne egy valóságon alapuló, átfogó, a mai kor és generáció igényeit figyelembevevő, mentális-érzelmi egészséget támogató, gyermek- és ifjúságvédelmi stratégia, melyet rá kellene és rá lehetne bízni a szakemberekre. A tanárokra, pszichológusokra, védőnőkre, orvosokra, civil szervezetekre, rendőrökre, szülőkre, addiktológusokra, mentálhigiénés szakemberekre, alapítványokra. Hogy minél több gyerekhez jusson el nem csupán az információ, mert az már régen nem tudja betölteni a szerepét, hanem a programok és foglakozások sorozata, maga a nagybetűs készségfejlesztés.

Mert csak az a gyerek tud nemet mondani egy számára kényelmetlen szituációban egy társasági alkoholizálásra, egy spanglira, egy pornográf fényképre, egy kínos szexuális kérésre, egy gúnyolódásra, egy zaklatásra, akinek van énereje. Csak azt a fiatalt, gyereket nem lehet behálózni, aki megfelelő önbizalommal bír, aki mer kommunikálni, mer őszintén megszólalni, segítséget kérni, aki nem tart a tabuktól, akinek jó az önértékelése, pozitív énképpel rendelkezik, akit támogató szülői-tanári-baráti légkör övez. A szakemberek szerint a védelem alapját a belső személyiségbeli stabilitás adja és a készségfejlesztés – egész életen át.

Ezen attitűd kialakítására pedig már régen nem alkalmasak a hagyományos, régimódi felvilágosító órák, amikor bejön a védőnő osztályfőnöki órára egy tanévben egyszer és elmondja a tamponhasználatot, vagy bejön egy rendőr és elsorolja – elrettentésül(!) – a büntetési tételeket, esetleg betérül egy nőgyógyász a tanterembe és megmutatja a fogamzásgátlás lehetőségeit, vagy a fiúknak az óvszer használatát. Netán kampánynapot szervezünk egy évben egyszer. Ezek mind fontos momentumok lehetnek, de nulla segítséget jelentenek a hétvégi szülinapi partik drog- vagy alkoholmutatványai közben, illetve az igen népszerű gyógyszer plusz alkohol kombinációtól várt eufória keresése során.

Márpedig a gyerek kíváncsi. Kíváncsi, hogyan tudja magát kiütni, hogyan tudja a heti feszültséget tompítani, hogyan tud felszabadulni, vicces lenni, ismerkedni, magabiztosabbnak tűnni, felnőttnek látszani. És akkor az a fránya tinédzserkor még rátesz sok-sok lapáttal, hiszen gátlások, szorongások, bizonytalanságok, érzelmi ingadozások százait hozza magával. Nem beszélve a prefrontális kéreg ellenőrző funkciójának fejletlenségéről, amire még sok-sok évet várni kell. Így ez a kor egyúttal az impulzivitás kora is, amikor a felnőttes józan ész, a szociális gátlás még masszívan hiányzik, a hevesség, a kortársak magával sodró ereje jóval felülmúlja az észérveket.

Ebben a helyzetben édeskevés lesz egy-egy 30 perces védőnői előadás az osztályfőnök jelenlétében a menstruációról, a szőrösödésről vagy a drogok veszélyeiről. Az edukáció nem merülhet ki a biológiai-fiziológiai ismeretek átadásában – pláne nem a fenyegetésben, a fenyegetettség szorongató érzésének kialakításában! Kompetencia- és komplex személyiségfejlesztésre van szükség, ismereteken alapuló tudásra, bizalmon alapuló, állandó párbeszédre, évfolyamról évfolyamra egymásra épülő ismeretekre, a gyerekek érzelmi-értelmi fejlettségének megfelelő készségekre, az iskola és a család mindennapi életébe beépülő nevelésre, a közösség megtartó erejére. És nagyon fontos a kommunikációs forma eltalálása is, a szituációs játék, a vita, az érvelés, a szerepjátékok, a testérzetek figyelése, az érzelmek tanulása, az értő figyelem fejlesztése, valamint a konfliktuskezelés módszereinek és a stresszkezelés lehetőségeinek tanulása-tanítása.

Nem elég tagadni, tiltani, eltiporni, megbélyegezni, nem elég az elérhetőséget korlátozni (sőt!).

Mert, „ha nincs igen, a döntések és választások bukása majdnem biztosra vehető.” És itt kezdődik (kezdődne) az igazi gyerekvédelem, amikor szülőként, szakemberként hozzásegítjük gyermekeinket önismeretük fejlődéséhez, ahhoz, hogy tudják, hol vannak a határaik, miben érzik jól magukat, mik az erősségeik, gyengeségeik, hogy hogyan tudnak a kudarcból is felállni és küzdeni. Ahogy Tari Annamária fogalmazta: „Muszáj, hogy ellenállóvá neveljük gyerekeinket. Az internet, a közösségi média olyan, mint a vadnyugat: mindenki tarol, mindenki meg akarja szerezni azt, amit akar, nincsenek szabályok, törvények. Hogy ez a fajta agresszív, nárcisztikus viselkedés létezik, arra meg kell tanítani a gyerekeket.”

A világ ennél már sokkal összetettebb, kuszább, átláthatatlanabb, bizonytalanabb, kiszámíthatatlanabb, sőt olyan zavaros, amilyen még sosem volt.  Feldolgozatlan események végtelen sora szakad ránk naponta több mázsa súllyal.

Legideálisabb verzióban összefog az iskola a szülőkkel és a különböző szakemberekkel, szervezetekkel és együtt építenek fel egy egészségvédelmi edukációs programot lépcsőzetesen és spirálisan – minden évfolyamra, a korosztályi érettségnek megfelelően. A szakmai minimum évi 10-15 kiscsoportos foglalkozás, melyekben nem a frontális előadás és egyoldalú információátadás játssza a főszerepet, hanem a gyermeki aktivitás. A beleélés, az eljátszás, a kibeszélés, a meghallgatás, a kijátszás, a társas helyzetek, a testtudatosság gyakorlása kínálják a lehetőségeket a „begyakorlásra”. Lassú folyamat ez, egyáltalán nem látványos egyik napról a másikra történő változás. Éppen, ahogy a szülő építkezett lépésről-lépésre gyermeke születésétől kezdve nevelése során. Apránként, következetesen, hosszú éveken át. A tapasztalatok újra meg újra megismétlődnek, az agyban kiépülnek a megfelelő pályák, kialakulnak az új idegrendszeri szokások, amelyeket a gyerek nehéz helyzetben alkalmazhat. Az önszabályozás tanulása. Életünk alapja. Hogy az éles szituációban az észszerűség tudjon úrrá lenni a sodró impulzuson. Legalább a legveszélyesebb helyzetekben. A józan döntéshozatal. De ez a legnehezebb: a gyerek, a fiatal önmagára irányuló tudatossága. Elkapni azt az időrést, azt a pillanatot, amikor van esély a józanabb döntés meghozatalára. Az önuralom első csíráját jelentik ezen kettős érzések belső konfliktusa: mérges vagyok rá, de nem akarom bántani. Az első felindulás kognitív kontrollja. Hát micsoda nagy tudomány ez kérem szépen – még felnőtt korban is!  Az „Add meg Uram, de máris!” világában meg különösen. A kognitív kontroll szisztematikus tréningezése. Hogy bármennyire is elszállt az agyam, nem ütök vissza, nem vágom a másik fejéhez dühömben a medicinlabdát, akkor is orvos lesz belőlem, nem ugrok ki brahiból az emeletről vagy nem megyek bele az „úgysem mered megcsinálni” erőpróbába. Vagy legalább legyen tudatában az a fiatal, hogy mit kockáztat. Fogja fel, hogy mi mellett dönt. Tudjon róla, hogy mi lehet a következménye. Illetve korban tolódjon ki a kipróbálás vágya, tudja késleltetni kíváncsiságát. Vagy tudjon segíteni a társának, aki nem tudott józan maradni. Vagy érezhesse magát biztonságban, hogy van kihez fordulnia, bármit elmondhat, lesz, aki segítséget nyújt. De ez semmi esetre sem évente 1×45 perc információ, és végképp nem pl. a drogkipróbálók megbélyegzése.

És ha már információ. Tudjuk, hogy a tizenéves gyerekek nem rendelkeznek elegendő mennyiségű és főleg jó minőségű ismerettel. Az internet rengeteg káros tartalmat közvetít, ezek szűréséhez vezérfonál szükséges… És a törvény például a gyerekek szexuális nevelését szinte teljes egészében – alapvetően jogosan – a szülők kezébe adja, de mindenki tudja, hogy a szexualitás olyan tabutéma Magyarországon, hogy gyerek nincs az országban, aki először a szüleitől hallana a szexről, és nem a barátaitól vagy az online oldalakról. Így az edukáció tartalma is kétséges, mert sok szülő attól fél, hogy ha beszélünk például a drogokról, akkor a gyerek ötletet kap. Inkább ne is említsük, mert amiről nem beszélünk, az nem létezik. Pedig de! Az okos, szakemberekre bízott drogprevenciós edukáció lényege többek között éppen abban áll, hogy megértsék a fiatalok a szervezetben zajló folyamatokat, hogy fogja fel a fiatal, hogy mi mellett dönt. Hogy mi lehet tettének a következménye. És jöjjön rá, hogy több döntési pontja is van nemet mondani.

És még nem is igazán lehet az iskolákat hibáztatni ezért. Olyan kevés a tanári „fölösleges” kapacitás, olyan kevés a 900 diákra jutó fél iskolapszichológus és olyan nagy a napi daráló, hogy az iskolák inkább ragaszkodnak a múlt bevált szokásaihoz, mint új kreatív megoldások kikísérletezéséhez. És mivel a témának nincs nemzeti programja, nincs a szakterületnek felelőse a minisztériumokban, nincs módszertani háttér és nincsenek források, hiányoznak a szakemberek, intézmények, kutatások, a nemzetközi jógyakorlatok tanulmányozása, így marad a gátlástalan populista ámítás, az öncélú drogellenes háború.

Ez viszont olyan messze van az igazi gyerekvédelemtől, mint Makó Jeruzsálemtől!

És de nagy kár, hogy nem húzzák sokkal többen a vészharangot, nem toporzékolnak sokkal többen a gyerekeink valódi védelme érdekében, vagy nem hangosítják ki még többen a problémát egy olyan értékzavaros világban, ahol szomorúan sok függőségre késztető veszélyforrás van, és ahol még mindig a viszonylag kis létszámú drogos szerhasználókat „rugdossuk”, miközben a társadalom többsége ugyanúgy alkohol-, nikotin-, gyógyszer-, vagy netán éppen viselkedésfüggő.

Súlyos torzítása ez a valóságnak!