Évkezdő gondolatok

ítra: Törley Kata

Közel 25 éven keresztül minden évben augusztus 15-e körül kezdtem el az iskoláról álmodni. Nem találom a tantermet, idegenek vannak a csoportom helyén, nem tudok megszólalni, eltévedek a folyosón, összekeverem a napokat… Ezek az álmok figyelmeztettek arra, hogy rá kell hangolódnom a tanévkezdésre, de a nappalaim nem voltak olyan szorongatóak, mint az álmaim. Izgatottan készültem a csoportjaimmal való találkozásra, vártam, hogy újra lássam a tanítványaimat, s megismerjem az új diákjaimat. Lámpalázas időszak volt ez mindig, sok évnyi tanítás és bizonyos rutin megszerzése sem szüntette meg az izgulást, a gombócot a torkomban mielőtt beléptem egy-egy terembe. S aztán a gyerekekkel, fiatalokkal töltött idő, együttmunkálkodás, sírás, nevetés szépen feloldotta mindezt.

Még tavaly is megjelentek az augusztusi iskolaálmaim. Idén először nem. Közel három éve bocsátottak el az állásomból, azóta nem tanítok, most már nem álmodom, de mégis rengeteget gondolok az évkezdésre, azokra, akiknek szeptember elsején még mindig becsöngetnek.

Mi vár rájuk? Milyen évre számíthatnak?

A tanítás, a pedagógiai munka újrakezdődik – már ha van elegendő pedagógus… A pedagógushiány nem csökken ugyanis, az oktatási rendszer minden szintjén jelen van, s az ország valamennyi régiójában. Óvodától középiskoláig tapasztalhatják az odajárók és szüleik ezt az áldatlan helyzetet. A legsúlyosabb helyzetben továbbra is azok a gyerekek vannak, akik a több száz szegregált intézménybe kénytelenek járni. A szakszervezetek becslése szerint összességében legalább 16 ezer óvodapedagógus, tanító, tanár és oktató hiányzik a rendszerből, miközben a kormány maszatol, sikerpropagandát harsog, s a végzettségi követelményeket folyamatosan enyhíti, amivel tovább csökkenti a tanári pálya presztízsét.

A kialakult helyzet óriási terhet ró a még a rendszerben dolgozókra, akiket tovább nyúznak idén is a megalázó, időrabló és igazságtalan teljesítményértékeléssel.

Tavaly vizsgázniuk kellett a szakmailag súlyosan vitatott nemzeti alaptantervből, amit idén szeptember elsejéig felül kellett volna vizsgálni (pontosan öt éve vezették be ugyanis). A felülvizsgálatról a minisztérium mélyen hallgat (a Tanítanék képviselőinek ismételt hivatalos kérdése ellenére), ahogyan arról sincs semmiféle információ, hogy vajon mit csinál az a két éve alakult Nevelésügyi Kormánybizottság, amit maga Orbán Viktor vezet.

Azt viszont lehet tudni, hogy közel négyszáz középiskolában indul a kötelező honvédelem tantárgy, és harminc általános iskolában kezdődik a Hadapród program. Nos igen. Ez lenne a kormány szerint a hazafiasságra nevelés legmegfelelőbb eszköze. Félő azonban, hogy inkább a iskolai agressziónak adhat utat, sőt az USA-ban szinte rendszeres iskolai lövöldözések hazai megjelenésének ágyazhat meg… (Ne legyen igazunk!) Dr. Gyarmathy Éva pszichológus megfogalmazása szerint: „Olyan eszközöket tud az ember használni, amit a kezébe adnak, és amire képzik. Ha kalapácsot, akkor kalapálni tud, ha bunkót, akkor ütni… „ Meggyőződésem, hogy a hazaszeretetre tanítás hatékonysága sokkal inkább a magyar irodalom nagyjainak, Petőfi, Ady, Esterházy műveinek értő megismerésén, Kodály, Bartók zenéjén, képzőművészeti kincseink felfedezésén múlik. Ehhez kéne több időt és szabadságot adni a terepen dolgozó kollégáknak.

Sorolhatnám még a további problémákat, de közben csak arra gondolok, hogy milyen örömteli izgalommal telnek ezek az augusztus végi – szeptember eleji napok, hogy mennyire hiányzik az a zsibongás, az a sok érzelem, párbeszéd, találkozás, tanulás, ami az iskolák, óvodák sajátja…

Ezt kívánom mindannyiunknak. És közben köszönettel és hálával gondolok mindazokra az óvodapedagógusokra, tanítókra, tanárokra, oktatókra, nevelést és oktatást segítő munkatársakra, akik minden nehézség ellenére a legjobb szakmai és emberi meggyőződésük szerint, a gyerekek és fiatalok érdekében igyekeznek elvégezni a munkájukat, s akik nélkül már rég összeomlott volna a rendszer.

Talán ez is csak egy álom, de

boldog tanévet kívánok minden érintettnek!