Szükséges-e, hogy az iskola ilyen rossz hely legyen? – a ChatGPT árnyékában

írta: Pócsné Berkesi Zsuzsanna gimnáziumi tanár

Harminchárom tanévkezdésen vagyok túl, és nekem mindig a sok szomorú arc jut eszembe szeptember elsejéről. Szomorúak a gyerekek, de nem különösebben vidámak a tanárok sem. Újra elkezdődik egy végtelenül hosszú tanév, és a szünetek olyan messze vannak, hogy képtelenség ebbe, mint reménysugárba kapaszkodni. Nem elég az évkezdés, még túl kell élni az évnyitót is, természetesen ünneplőben, hogyan is másképp – a Matula óta nem sokat változott a világ, legalábbis mifelénk biztosan nem.

Régóta foglalkoztat a gondolat, hogy szükséges-e, hogy az iskola ilyen rossz hely legyen. Mit tudnánk tenni azért, hogy a diákok felviduljanak, de legalábbis kevesebbet szenvedjenek? Napi 6-8 (!) órában csak azt várják, hogy vége legyen a tanításnak, persze akkor még rohannak magánórára, leckét írni, edzésre – valamivel ugyebár ki kell váltani a mindennapos testnevelést – aztán este bezuhannak az ágyba, és másnap minden kezdődik újra.

Egyre nagyobb óraszámban nyüstöljük a gyerekeket, és ahogy nő az óraszám, úgy romlanak az eredmények a kompetenciaméréseken. Egyre több az óra, egyre rosszabbul teljesítenek, nem kell hozzá atomfizikusnak lenni, de még oktatási szakértőnek sem, hogy belássuk, nem annyira éri meg a befektetett időt. 

Mennyit változott a világ az ókori Görögország óta? Mennyit fejlődött a technika? És mennyit változott azóta az oktatás és mennyire újultak meg a módszereink? De ne menjünk vissza Arisztotelészig, nézzünk fényképeket a múlt század iskolájáról, látunk lényegi változás a mai osztálytermi gyakorlathoz képestt? Körülöttünk fenekestül felfordult a világ, a mesterséges intelligencia lassan átveszi az uralkodást felettünk, de azért mi változatlanul magoltatjuk a papucsállatka rejtelmeit, az Arany János kötetek megjelenésének évszámát és a kőolajlelőhelyeket. Elavult lexikális tudást kínálunk a gyerekeknek, közben pont a lényeg marad el:

Elmesélek egy személyes történetet. Nyelvtant tanítottam egy tizedikes osztálynak. A tananyag a kommunikáció volt, és azt tanultuk, hogyan kell hivatalos levelet írni. Tudtam, ha házi feladatnak adom fel, akkor mesterséges intelligenciával fogják a feladatot megolda(t)ni, ezért rászántam egy órát, hogy ott írják meg a levelet, ellenőrzött körülmények között. Megadtam a paramétereket a szövegalkotási feladathoz, és amíg írtak, arra gondoltam, kihasználom az időt, és írok nekik egy mintát, lássanak egy jó megoldást. Aztán rám tört a lustaság – volt már előtte jó pár órám – gondoltam egyet, és megkértem a ChatGPT-t, legyen oly kedves, írja meg helyettem. Mondanom sem kell, egy perc alatt tökéletes levél született, amit jó megoldásként felolvastam a gyerekeknek… Igen, képmutatás a köbön.

A mai gyerekek soha nem kényszerülnek majd arra, hogy önállóan kelljen megírni egy hivatalos levelet. Mindig ott lesz segítségül a technika. (Tudom, jön az apokalipszis és nem lesz áram, de akkor meg kisebb dolguk is nagyobb lesz annál, hogy hülye leveleket írogassanak.) Kutya kötelességünk lenne megtanítani nekik, hogyan tudják okosan kihasználni a technika adta lehetőségeket. Persze lehet jajveszékelni, hogy majd elbutulnak, mert már mindent a mesterséges intelligencia csinál helyettük. De én még emlékszem, nagyapám hogy odavolt, hogy minden matematikai példához számológépet használok, ahelyett, hogy papíron számolnám ki…

A magyar érettségi legújabb reformjával száz évet ugrottunk vissza az időben. A változásnak a szele sem csapja meg a magyar oktatási rendszert, sőt, a múlt héten megtudtuk, a NAT felülvizsgálatára semmi szükség.  Minden tökéletes a világok legjobbikában.