"Több zöldet, kevesebb betont!": tüntetés a Magyar Rádió ingatlanegyüttesének területén – Törley Kata beszédének szövege (2025. 09. 02.)

Döbbenten állok itt, közös múltunk, közös történelmünk, történeteink és kulturális örökségünk elpusztításának nagyon konkrét, mára szimbolikussá vált helyszínén. Nehezen ismertem fel idefelé jövet az oly jól ismert utcákat és tereket. Az űr, a hiány, a rombolás, a bántalmazó hatalom szelleme uralja ezt a teret, ahogy a közéletünket is.

A kormány egyik hangszórója, Lázár János, „az elmúlt 35 év legnagyobb iskolafejlesztésének”  nevezte a Pázmány Campus beruházását, és szokás szerint itt is érdemi egyeztetések nélkül tarolták le az önkényesen kijelölt területet.

Nem szeretnék számokkal dobálózni, csak hármat említenék. A kormány nemrégiben közzétett dokumentumai szerint közoktatási fejlesztésekre a következő 10 évben 442 milliárd forintot tervezne elkölteni, míg a Pázmány Palotanegyedben épülő campusára egymagában több mint 200 milliárd forintot fordítana. (Mellékesen eddig nemigen volt olyan projekt, ami annyiba került, mint amennyit eredetileg gondoltak, így valószínűsíthető, hogy ez a campus sem lesz meg ennyiből.)

Egy egyházi egyetem és annak fenntartója kapja ezt ajándékba, míg a még megmaradt és nem alapítványosított egy-két állami egyetem az életbenmaradásáért küzd.

Az államosított közoktatásban működő intézményekre igen szűkmarkúan költ a tulajdonos, mállanak a falak, kiesnek az ablaktáblák, szülők fizetik a teremfestést és a WC-papírt, a pedagógusok a súlyos áldozatok árán kikövetelt béremelésnek köszönhetően mára ugyan kibírják hó végéig, de micsoda árat kellett és kell fizetniük ezért! Elbocsátások, gúzsba kötő bosszútörvény, folyamatos megalázás… A munkájukat segítő szakemberek vérlázítóan keveset keresnek, az oktatásszervezésben dolgozók hanyatt-homlok menekülnek a méltatlan munka- és anyagi körülmények miatt az Oktatási Hivatalból és az egyetemi oktatók nagy része is gyalázatosan keveset keres. 

Tanköteles korú gyerekek sokasága tanul elfogadhatatlan körülmények között, sokszor megfelelő szakos pedagógus nélkül, magára hagyva egy “gyermekmegőrzőben”.

A szegregáció, az elkülönítés felszámolására nincs akarat, s így nincs erőforrás sem.

Amíg tanítottam, az egyik legfontosabb feladatomnak azt tartottam, hogy megtanítsam a diákjaimat arra, milyen fontos, hogy kételkedjenek, hogy kérdezzenek, hogy ne fogadjanak el előzetes, „konzerv” válaszokat. Jöjjön tehát néhány kérdés, hiszen annyi minden nem érthető, fel nem fogható abból, ami itt történt és történik.

Egy egyetem, amelynek a kultúrát, a folytonosságot, a szellemi értékek továbbvitelét is képviselnie kellene, miért nem igyekezett megóvni mindezeket?
Hogy fogadhatta el a PPKE a technikatörténet értékes emlékeinek elpusztítását? 

Miért nem lehetett a megőrzésre, a fenntarthatóvá tételre törekedni, s máshová helyezni a campust?

A kormány hozzáállása ellenkezik a XXI. századi gondolkodással, szembemegy a haladó építészeti trendekkel, nem szolgálja a fenntarthatóságot. Milyen példát mutat ennek elfogadásával a haszonélvező a diákoknak?

Mit mondhatunk azoknak hallgatóknak, akiknek más egyetemeken nem jut kollégiumi hely és megfelelő színvonalú egyetemi infrastruktúra? Ők kevesebbet érnek?

Hogy nézzünk a szemébe azoknak a környéken lakóknak, akiknek az életére rövid és hosszú távon is beláthatatlan következményekkel jár és járt az épületek bontása, az elviselhetetlen por- és zajszennyezés, a statikai problémák, s majd az építkezés? S akik abban sem reménykedhetnek, hogy gyerekeik legalább jobb levegőben, több zöld között élhetnek. Ők sem érnek eleget?

Miért nem egy állami egyetemen (vagy közoktatási intézményben) történik az „elmúlt évtizedek legnagyobb iskolafejlesztése”? Ismét kérdezem: az állami intézményekbe járók kevesebbet érnek?

Az újabb épületmonstrumok várhatóan túlárazott felépítése hogyan szolgálja a magyar oktatás, közoktatás ügyét?

Miért fontosabb ez a gigaberuházás, mint – teszem azt – egy országosan jól működő iskolabusz-hálózat kiépítése és működtetése (ha már Lázár miniszter területén vagyunk), ami megkönnyíthetné a szabad iskolaválasztás gyakorlását azoknak is, akik a tanyasi és faluszéli sáros utcák fogságában a több száz rosszul ellátott szegregált iskolába kénytelenek járni. Ők kevesebbet érnek?

Az a gyerek, akiből sosem lesz mérnök, mert nem volt fizikatanára? Ő kevesebbet ér?

Nekem nem „térkép e táj„… Én boldogabb iskolát, boldogabb jövőt, boldogabb országot álmodok és kívánok magamnak, a gyerekeimnek, az összes itt élő gyereknek és fiatalnak.

Ehhez rendszerváltásra van szükségünk az országban és az oktatásban is! A bántalmazó, urizáló, pökhendien feudális hatalomnak pedig mennie kell! Ezért tegyünk meg mindent, mindannyian, együtt!