Rogers: a befogadó, személyközpontú iskola

írta: Csizmazia Katalin, az Értékek és életutak c. könyv szerkesztője

2021-ben kezdtem el interjúztatni a 2004-ben, 2005-ben és 2010-ben a Rogers középskolában érettségizett diákokat. Az első két évfolyam egy osztályközösséget alkotott, ők voltak a Rogers Iskola első középiskolás osztálya. A második csoport 2005-ben kezdett egy vegyes korcsoportú nyolcadikos-nulladikos osztályként. Összesen 26 diák járt a két évfolyamra, közülük 20 diákkal készült interjú. Néhány szülő, és több elérhető tanár is képviselteti magát a kötetben, így összesen harminc interjú készült el. A kötetben nem szereplő hat fiatal között voltak olyanok, akiket nem értem el, és olyanok is, akik különböző okoknál fogva nem akartak részt venni a projektben.

Hármas céllal indultam neki a projektnek. Egyfelől szerettem volna látni, hogy milyen hatást gyakorolt a középiskola a most 30 és 35 éves fiatalok életére. Megérintette-e őket a személyközpontúság, mi épült be és mi tűnt el a 10-15 év alatt, amióta felnőtt életüket építik?

A másik két vizsgált szempont inkább személyes jellegű volt. Az első, hogy mennyiben ismerek rá a kamaszra a most velem szemben ülő fiatal felnőtt nőben vagy férfiban.

Én mind a két osztályban osztályfőnökként voltam jelen, miközben középiskolai tagozatvezetőként, majd 2005-től telephelyvezetőként a középiskola működésének egyik kiemelt szervezője is voltam. Ez a hatalmi helyzet nehezen volt számomra összeegyeztethető a személyközpontúság mellérendelő kapcsolati rendszerével, ezért a harmadik kérdés számomra a magam és az adott diák viszonyáról szólt, egyrészt emlékeinkre támaszkodva, másrészt az azóta eltelt évek tükrében. Mindhárom területen számomra, és megítélésem szerint mások számára is érdekes állítások fogalmazódtak meg a könyvben.

A magam kutatása, illetve az EDGE2000 kiadó alapítója és ügyvezetője szerint, nem sok olyan kiadvány született, ami középiskolás diákok utánkövetéséről szól. Amikor egy alumni ismertté válik, felbukkannak az iskolák is az életút követésénél, a hétköznapi embereknél azonban nincs nyoma az iskolai előélet hatásának. Én nagyon szeretem, hogy diákjaink nem kiemelkedő hírességek. Diákjainkat soha nem a tehetségük, erősségeik vagy gyengeségeik alapján válogattuk. Mindig csak egyetlen szempont játszott szerepet a felvételnél: a család szemléletünkkel való egyezése. Limitált összegű alapítványi támogatásra is szükségünk volt a működéshez, de az anyagiak nem jelentettek kizárást, mert mindig biztosítottunk ösztöndíjas helyeket a hozzánk jelentkezők számára. Befogadtunk mindenféle fura figurát, a maga helyzetében ufót, és odafigyelő, elfogadó környezetet teremtettünk számukra. Érettségiztettünk néhány autista és számos részképességzavarral küzdő fiatalt is. Ugyanakkor az is tény, hogy elsősorban – kevés kivétellel – értelmiségi családok kerestek és találtak meg minket.

A személyközpontú szemléletből adódóan a humanisztikus értékek, az ezeket közvetítő szociális kompetenciák fejlesztése és az ehhez kapcsolódó tartalmak oktatása volt az erősségünk és megkülönböztető jegyünk. Nem egy diákunk tett érettségi vizsgát szociális alapismeretekből, és mint a kötet bemutatja, nemcsak a szociális készségek gyakorlatára építették felnőtt életüket, de az értékek központi szerepe is nyomon követhető az életükben. A kötetből kiderül, hogy a 20 interjút adott diák közül 4 fő épített a karrier választásában a szociális kompetenciákra, a többiek mindenféle egyéb szakmában helyezkedtek el.

Ugyanakkor, ha megnézzük a válaszukat arra a kérdésre, hogy mi az, ami elsőként eszükbe jut a Rogers középiskolával kapcsolatban, azt láthatjuk, hogy döntően a szociális kompetenciák területét érintik a megjelölt szavak:

Lássunk néhány olyan konkrét példát, akik nem a nálunk tanultakból élnek: egy ingatlan fejlesztő, egy back-office munkatárs, egy kozmetikus, egy informatikus és egy színész egy-egy gondolatát.

Az ingatlanfejlesztő:
„Hendikepben van ez az ágazat. Az ingatlanfejlesztés olyan terület Magyarországon, ahol a köztudat szerint mindenki lop és csal, úgyse jön a vállalkozó…, úgyse csinálja…, úgyis három évvel később készül el a ház a tervezettnél…, és egyébként is duplájába fog kerülni a végén… Akkor jövök én, és az ügyfél szemébe nézek. És tudom, hogy ez fontos, és ott helyben az első találkozáskor remélem, hogy elkezd bízni bennem.”

A pénzügyi munkatárs:
„A pénzügyi háttér, back-office munka – ez én vagyok, nekem való. Nem látványos, de nélküle nem működik a cég. Nem látják, nem csillog, és mégis nagyon fontos a hozzájárulásom. És ez fontos nekem. Mint a nagybőgő vagy a basszus gitár: nem hallod, hogy ott van, de ha nincs, az gond.”

A kozmetikus:
„Szeretnek, mert beszélgetek velük (a kliensekkel). Sokan egyedül vannak, magányosak, én meg hallgatom őket, és ezt legtöbbször élvezem. Van, hogy csak nekem mesélik el a történetüket, ez a bizalom pedig simogató.”

Az informatikus:
„Számít az, hogy hogyan van a másik egy dologgal, az élmény, hogy én is és ő is meghalljuk egymást. Találunk valakit, akivel kölcsönösen, a szabad belátásunkból adunk fel magunkból valamit.”

A színész:
„A Rogers rásegített, hogy olyan legyek, amilyen vagyok. Megélhettem magamat.”

Személyesen én nagyon sokat tanultam az interjúkból. Utólag látni igazán, hogy mennyire megérte az erőfeszítést egy elfogadó közeg létrehozása. Ugyanakkor azt gondolom, ez a pár interjú az egész alternatív mozgalomnak is visszaigazolás.

Kiderül például az egyik fiú történetéből, hogy az elfogadásunk mekkora esélyt adott neki a megfelelő környezet megtalálására. Nem voltunk sikeresek vele a hagyományos értelemben, épphogy csak és egy évvel az évfolyama után érettségizett. Sokszor délutánra érkezett, nem teljesített jól, a drogok sem álltak messze tőle. Saját világában élt. Befogadtuk, mert szelíd volt, senkit nem bántott vagy akadályozott. Most étteremtulajdonosként él Thaiföldön, ahol megtalálta a saját ritmusát. Ahogy mesél erről az útról, tükröt tart nekünk, amiben megláthatjuk az elfogadás értékét.

Vagy kiderül, hogy egy nagyon tehetséges, de nagyon saját utakat bejáró lány, megannyi konfliktussal a háta mögött művészeti vezetőként találta meg a helyét, ahol kreativitását már nem az extravagáns ruhák viselésében, hanem például Illatmúzeum kialakításában és egy soha-nem-volt szakma kitalálásában találta meg.

Kiderül, hogy az a lány, akiben olyan (ön)pusztító energiák tomboltak, hogy képes volt bármely mondatával kihozni a sodromból, most szakácsként egy békés világot teremt maga körül. Így fogalmaz: „A düh, a harag eltűnt: ezért tudok biztonságot nyújtani másoknak.”

Meggyőződésem, hogy amit ezek a fiatalok megosztanak magukról, fontos lehet kortársaik számára is. Ráismerhetnek saját devianciájukra, furcsaságaikra, az ufó-életérzésre. Ugyanakkor a most középiskolás diákok szülei is reményt kaphatnak: gyermekeik ki tudnak kerülni az őrjítő kamaszkorból, ha a humanisztikus értékek mentén tudjuk őket nevelni. Tudjuk, hogy a hagyományos vagy alternatív iskolában dolgozó tanárkollégáink egyaránt vetnek, de ritkán tudnak aratni. A legtöbb diák eltűnik a szemünk elől, és csak remélni tudjuk, hogy amit átadtunk – értékek, szaktudás, figyelem, törődés – majd egyszer visszaköszön, talán egészen új formákban. A kötet kiadásával az utánkövetésre szeretném biztatni a pedagógus kollégákat. Ez egy módja lehet munkánk gyümölcsei megízlelésének.

Ahogy Carl Rogers mondja: