Apropó, neurodiverzitás

írta: Prof. Dr. Gyarmathy Éva egyetemi tanár,
klinikai és neveléslélektani szakpszichológus

A gimnáziumi rangsorok apropóján hallhattuk/olvashattuk Setényi János idei böffenetét:
„… kihívás a pszichikai problémák medikalizációja[1]. Elterjedőben van egy új nyelv, a klinikai pszichológia nyelve, az oktatásról e nyelven beszél ma a Nyugat, azt sugallva, mintha robbanásszerűen nőne a problémás gyerekek aránya, ám ez koránt sincsen így. Inkább családi, neveltetési zavarokról van szó, az önszabályozás, a fegyelem, a fókusz zavarairól.” (https://mandiner.hu/belfold/2025/03/versenyben-a-diakokert)

Setényi rejtélyes és homályos „Nyugat” kifejezését, hogy „az oktatásról e nyelven beszél ma a Nyugat” nehéz értelmezni. A nyugat egy égtáj, a Nyugat egy folyóirat volt. A kommunista propaganda része vala a „hanyatló nyugatról” szólni, de Setényi talán csak nem akar a kommunisták gondolataival azonosulni. Itt valami megbicsaklott benne, és ha nem akarjuk a medikalizáció nyelvén megnevezni, akkor csak annyi: szánalmas.

Tehát eltekintve attól a politikai újrahasznosítástól, hogy a hanyatló/…. Nyugat mi mindenben téved, hibás, és maga a métely, Setényinek igaza van. A problémás gyerekek aránya nem növekszik robbanásszerűen.

A 19. századi iskolát visszavágyó kövületek valamiféle mentális szimulációba kerülhettek, hogy nem veszik észre, mi történt körülöttük. Talán még mindig a kétszáz évvel ezelőtti környezet történelmi világában élnek, ahol a gyerekek információs közege kizárólag a szülői ház, és esetleg a szomszédság ismereteire korlátozódott. Amikor ezek a kétszáz évvel ezelőtt született gyerekek iskolába mentek, akkor kinyílt számukra az információs tér, és tágra nyílt szemmel rácsodálkoztak a nagytudású tanárra. A televízió, internet stb. hiányában a korlátozott tudástérre kárhoztatott nyitott agyak számára bármilyen, még a porosz oktatás is élmény és előny volt.

Az iskolai tanulás és tananyag lassan értelmezhetetlen számukra.

Igaza van Setényinek a medikalizáció terjedésének kérdésében is.

A medikalizáció nyelvét ne is korlátozzuk a gyerekekre, folytassuk az iskolai tanítási zavar diagnózissal, ami szintén egyre komolyabb méreteket ölt, és mára már a jelen iskoláinak többsége ebben a kórban szenved és szenvedtet mindenkit, aki kapcsolatba kerül vele.

Igaza van Setényinek, az önszabályozás és a fókusz zavara valóban nagy gondot okoz. Ez ugyan már medikalizációnak tűnik, amit tőle nem vártunk volna. Emellett a családoknak adott diagnózis is medikalizáció, hiszen ebben a tekintetben is zavarról ír Setényi. Úgy tűnik, hogy a klinikai pszichológia nyelve ragályos, még az oly tiszta oktatáskutatót is megfertőzte!

Lenne azonban egérút Setényinek, de az, az elkárhozott nyugatra vezet, ahonnan olyan dekadens hangok jelentek meg, amit még Setényi nem kommentált – neurodiverzitás.

Egy szűk fejlődési ingertérben is különböznek egymástól a gyerekek, de ha a környezet megnyílik, akkor a gyerekek nyitott idegrendszere ennek megfelelően szélesebb spektrumban fejlődhet. Ha most levesszük azokat az ártalmas hatásokat, amelyeket a mindenhol jelenlévő méreganyagok (például akkumulátor gyárakból kijutó gázok, folyadékok) okoznak, akkor is jelentőssé vált a különbség a gyerekek között. A korábbiaktól messze nagyobb arányú az információs terhelés.

Ilyen jelentős mennyiségű információ feldolgozása a korábbiaktól eltérő agyi funkciókat erősít meg, illetve az idegrendszer korábbiaktól eltérő fejlődését okozza.

A neurodiverzitás nem egy újabb (nyugati?) hóbort, hanem egyértelműen kimutatható (Lambert & Harriss, 2022) jelenség.

Az össze nem illés okozta ütközésből rövidtávon a gyerekek kerülnek ki vesztesen, mert védtelenek a felnőttektől kapott világgal szemben. Az agyuk 21. századi technikai és kulturális hatások által fejlődik, alapvetően megfelel a környezetnek. Nem beteg, nem zavarai vannak, csak az aktuális kihívásokra készült. Erre a gyermekre hatéves korában egy ormótlan, erős rendszer nekitámad, és a szocializációjától jelentősen különböző környezetbe helyezi. Az agy rugalmasságát kimaxolja a helyzet, de végül a gyermek sérül az egyenlőtlen küzdelemben. Az oktatási rendszer az erőszakos tehetetlenségével letarolja. Innen növekszik a sajátos nevelési igényű gyerekek aránya, innen betegít az elmaradott szemlélet.

Különösen a változás (ah, mily szörnyű rendetlenség) közepette szükség van különböző utakra, amelyekből majd új megoldások születhetnek. A csapból is az folyik, hogy kreatív agyakra van szükség a gyors változások közepette, vagyis olyanokra, akik nem a szokványos módon gondolkodnak. Ehhez pedig a nem szokványos fejlődés vezet. A tehetség a neurodiverzitás egy speciális formája (https://whyy.org/segments/is-giftedness-a-form-of-neurodivergence).

Versenyben a diákokért? Igen, de az igazi verseny nem az elit gimnáziumok között folyik, hanem az iskola és az infokommunikációs kultúra között. A gyerekek ezen két erő közé szorultak, és ócsárlásuk helyett ideje lenne megoldásokat találni. Ugyanabban a cikkben, ahol Setényi mindenkit gyaláz, aki nem a fogcsikorgatós iskola híve, más hang is megjelent. Barlay Bence, a Szent Imre Gimnázium igazgatója jelzi: „A rangsor nem mér közösséget, nem méri azt, hogy mekkora személyes odafigyelés jut egy-egy gyerekre, mennyi pluszt tesz bele egy osztályfőnök a munkába. Nem mutatja a cserkészetet, a regnumot, a diákszínpadon folyó tehetséggondozást, az iskola spirituá­lis, mentális tevékenységét.”

Vannak fontos dolgok és van az oktatási rendszer. Ezek már egy ideje nem találkoznak, csak öregedő oktatáskutatók haragos fejében.

[1] Az a tendencia, mely során egyre több hétköznapi életproblémát vagy társadalmi jelenséget orvosi problémaként kezelnek.